2020. január 31. 09:00

Lakhatás. Az egyik legfontosabb kérdés Budapest életében ma is, és aki csak egy kicsit is ismeri a főváros történetét, az tudja: egyáltalán nem újkeletű problémáról van szó. Eheti lapszemlénkben olyan cikkekből válogattunk, amelyek arról tanúskodnak, milyen lakáskörülmények között éltek a pesti polgárok 50, 100 vagy 150 éve, és milyen lépéseket tett a főváros a mindenkori mennyiségi és minőségi lakáshiány enyhítésére.

Írta: Szilágyi Anna

Bár mindannyian büszkék vagyunk emblematikus tereinkre, pompás közintézményeinkre, egy-egy nagyobb szabású, emblematikus építészeti alkotásra Budapesten, pontosan tudjuk azt is, hogy a mindennapi közérzetünket sokkal inkább meghatározza az, milyen körülmények között élünk a városban, elérhetőek-e számunkra alapvető szolgáltatások, és van-e esélyünk a helyzetünkön javítani.

Természetesen minden kornak megvannak a maga „lakássztenderdjei”, és a mai igényszintet nem lehet egyszerűen összevetni azzal, ahogyan elődeink éltek, mégsem hiábavaló kicsit elgondolkodni azon, hogy mindaz, amit ma adottságként értékelünk, az az átlagos életszínvonal, amihez hozzászoktunk, mennyire messze van attól, ahogy a város korábbi lakói éltek. 

Adjunk seprűt mindenik kezébe!

„A pesti sár annyira permanens a múlt ősz óta, hogy lehetetlenség uj meg uj módokról nem gondolkozni elhárítására, megelőzésére. Mi ezúttal az utóbbira nézve kívánunk indítványt tenni. Tudjuk, hogy Pestnek 200 000 lakosa van. Ebből számitsunk 50 000 fegyverfoghatót, adjunk seprűt mindenik kezébe, s egy szép reggel, mikor a por még nem szabadult meg az éji nedvességétől, sepertessük ki a városházáról azt az elöljáróságot, mely három esztendő alatt ez ügyben még kezdeményezni sem volt képes” – javasolja ezt a radikális fellépést a városatyák tehetetlenségével szemben A Hon 1870. január 21-én.

Sáros utca, valahol Magyarországon a XIX. század végén (Fotó: Fortepan)

Pedig – bár mindennapos bosszúságok persze akadtak, és az utak is sárosak voltak – ezidőtájt igen szépen fejlődött a Duna-parti két testvérváros. E fejlődéssel azonban együtt járt a folyamatos lakáshiány is, amit új építéssel próbáltak orvosolni. A Hon 1870. január 23-i száma szerint „Pesten a múlt 1869-ik évben összesen 753 ház épült, még pedig: a Belvárosban 49, a Lipótvárosban 102, a Terézvárosban 274, a Józsefvárosban 178, a Ferenczvárosban 102, Kőbányán 48. Négy emeletes 8 és egy toldalék, három emeletes 18 és 15 toldalék, két emeletes 22 és 14 toldalék, egy emeletes 38 és 34 toldalék, földszinti 173, toldalék és kisebb nagyobb vegyes építés 393, gyár új 7, toldalék 30.”

De fejleszteni kívánták Pest városa közszolgáltatásait is, tervben volt egy posta-székház építése a Szervita téren, csakhogy a barátokkal nem sikerült megegyezni a telek áráról: „Igaza volt annak az úrnak, a ki azt állította, hogy sehol a világon nem terem drágább csalán, mint a szervita-barátok üres kertjében, mely a főváros kellő közepét foglalja el. A kormány e helyen postaházat akar építeni s e végett alkuszik is a páterekkel. A városnál is szemet szúrt ez a nagy darab középkori pusztaság a civilisatió három emeletes házai közt s megtette a kisajátítás előmunkálatait. A minisztérium most megkereste a várost, hogy e tárgyban véleményes jelentést tegyen” – írja A Hon 1870. január 18-án.

A Szervita tér a századfordulón (Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.026, Klösz György felvétele)

Volt egy szoba, ahol 44 ember lakott

Az 1895-ös év kapcsán Budapest eddig minden alkalommal, mint ereje teljében lévő, épülő, szépülő város jelent meg lapszemlénkben.  Szükséges azonban látni, hogy ez a nagyütemű fejlődés jelentős társadalmi egyenlőtlenségeket is hozott magával: a Budapestre áramló munkaerő jelentős része nyomorgott és emberhez méltatlan körülmények között élt.

Erről számol be a Pesti Hírlap egy tanulmányt idézve 1895. január 3-án: „Budapesten a pincelakók még mindig nagy arányszámot mutatnak, a mennyiben 25.120 egyént, vagyis a lakók 5.36%-át találjuk ily helyiségekben. Ellenben Bécsben mindössze 1.27%-a a lakosságnak pincelakó. [...] Javulásról tanúskodik azonban az említett arányszám; mert mig 1870-ben 20.127 egyén, vagyis az akkori lakosság 7.44%-a lakott pincében, 1881-ben pedig ezek szaporodását látjuk, tudniillik 30.441 egyénre, azaz a lakosságnak 8,89%-ára, addig ez utolsó tiz év alatt erősen megcsökkent a pincelakók száma. […] A budapesti pincelakások nagyrészt egy szobából állanak, és ilyen egy szobában átlag öt ember lakik, sőt a IX. és X. kerületekben hat is. Az amúgy is egészségtelen fekvésű lakásban tehát zsúfoltság is uralkodik, mert már négy embertől lakott közepes helyiség zsúfoltnak mondható, kivált akkor, ha az pincelakás. […]
A tulnépes lakásokban egy lakásra átlag 8.93, egy lakrészre 5.89 ember jut. [..] 7–10 ember lakik 1401 lakrészben, 10–15 egyén 119-ben, 16–20 ember 25-ben, 21–30 ember 11-ben, 30–41 ember 6-ban, volt egy szoba, a hol 44 ember lakott.”

Fény és nyomor (Forrás: Népszava, 1895. május 16.)

„Hasonló kedvezőtlen viszonyokat tüntetnek az éjjeli szállók, már rendeltetésüknél fogva is. Az 1893-iki összeírás alkalmával 76 ilyent találtak, 1238 vendéggel. Ezek közül 46-ban 10-nél kevesebb köbméter levegőbeli tér jutott egy-egy emberre. Itt különben nem a laksürüség, hanem a hálás módja bir jelentőséggel, amennyiben 814 ugyan ágyban hált, de ebből 122 másodmagával, 110 harmad- vagy még többedmagával. Azonkívül 87 ágyon kívül, 51 puszta földön, 194 egyebütt hált, 88-nál pedig a hálás módja ismeretlen. […] Vannak azonkívül fővárosunkban olyan egyének is, kik nem emberi hajlék céljaira épült helyiségekben laknak. […] A lakásnvomorúság egyik jellemző vonása a konyha nélküli lakások nagy száma. Fölösleges fejtegetni, hogy ezek mennyire nem felelnek meg az egészség követelményeinek. Az ily lakás, ha nincs is túlzsúfolva, akkor is egészségtelen.”

Pihenőre egy perc sem jut

Nem volt könnyebb a pesti polgár lakhatása 1920-ban sem. A Pesti Hírlap január 15-én arról számol be, hogy a Fővárosi Tanács kérelemmel fordult a kormányhoz, hogy az államilag rögzített lakbéreket 20%-kal emelhessék. Ennek oka, hogy „a múltban jelentékenyen felemelték a vizdijakat, a gáznak, a villanynak az árát és a kéményseprési dijakat is. Ezeket a mellékdijakat a háztulajdonos kénytelen fizetni, akinek jövedelme még ma is a régi, a budapesti házbéreket ugyanis a miniszteri rendeletek értelmében 1914 május óta nem volt szabad emelni.

A főváros most kéri a kormánytól, hogy ezeknek a mellékszolgáltatásoknak dijait, melyek most a lakásbérnek mintegy husz százalékát teszik ki, a háztulajdonos átháríthassa a lakókra ugy, hogy ilyenképen a házbért mintegy husz százalékkal emeljék.”

Miközben érthető a háztulajdonosok érdeke, képzeljük el azt a lakót, akinek hirtelen 20 %-kal emelkedett volna a lakbére…ráadásul a kereseti viszonyok sem voltak éppen rózsásak.

Az egykori Terézvárosi telefonközpont – ma luxusiroda (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Ugyanezen lapszám számol be arról is, hogy lassan sikerül helyreállítani a kommün alatt szétzilálódott telefon-előfizetések rendszerét, és aprólékos munkával kisilabizálni, kinek van jogosan előfizetése, és kinek nincs. A Pesti Hírlap tudósítóját azonban kevésbé hatották meg az igazgató panaszai a telefonelőfizetők gondjairól, sokkal inkább a telefonközpontban dolgozó kisasszonyok élethelyzetével foglalkozik:

„A nehéz munkát végző kezelőnők havi hat-hétszáz koronát kapnak, ami a legszerényebb megélhetésre sem lehet elegendő. Az egybegyűlt társaság Paskay Bernát igazgató kalauzolásával végignézhette a nagyteremben dolgozó kisasszonyok munkáját és megállapíthatta, hogy pihenőre vagy beszélgetésre a munkahelyeken egy perc sem jut. Ha a telefontarifát fölemelték, a kezelőnők napidíjait is föl kellene emelni” – javasolja együttérzően.

Problémák dandárja vár megoldásra

„Az újrakezdés drámai pillanatait éljük. Gigászi feladatok előtt állunk. Problémák dandárja vár megoldásra. Ezek között életfontosságú a villanyvilágítás, a vízszolgáltatás és a közúti forgalom kérdése” – írja a Szabadság 1945. január 24-én. A pesti oldalon ekkorra már megszűntek a harcok, a Vörös Hadsereg ostromgyűrűje pedig egyre szorosabbra zárul a budai oldalon is. Az ostromnapokat túlélő pesti lakosság ekkor kezd előbújni a pincékből, óvóhelyekből. De nincs víz, nincs gáz, nincs villany, nincs közlekedés.

Háborús kár (Fotó: Fortepan)

Szerencsére teljes vízhiány azért nincs: a Parlament közeli és a margitszigeti kutak működnek, az infrastruktúra többi elemének helyreállítását is gyors ütemben megkezdték. A Beszkárt sem tétlenkedik: folyamatban van a két legfontosabb villamosvonal, a Nagykörút és a Rákóczi út hálózatának helyreállítása. Anyaguk viszont nincs, ezért arra kérik a lakosságot, minden vörösréz huzalt hagyjanak a helyén, vagy gyűjtsék össze a vállalat számára, mert azt nem tudják pótolni.

A villamosáram szolgáltatás helyreállítása is megkezdődött. „Kiemeljük a polgári lakosság munkájának igen nagv jelentőségét. Mindenki segíthet. Mindenki komolyan hozzájárulhat ennek a kérdésnek a megoldásához. Gyűjtsük az elszakadt vezetékeket. Kössük össze az elszakadt és megsérült házivonalakat. Egyesült erővel ebből a nagy pusztulásból ki tudunk jutni”– írja a lap.

A Sütő utca a Fehér hajó utcára nézve (Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg)

Eltűnik a régi Óbuda

„A fővárosi tanács végrehajtó bizottsága szerdai ülésén ismertette az óbudai városrekonstrukció módosított terveit, amelynek első üteme 6573 lakásos új városrész építését irányozza elő. Ez négy önálló lakókörzetből áll majd, amely az Árpád-híd budai hídfőjének környékén a Korvin Ottó (mai Pacsirtamező) úttól, a Flórián tértől és a Szentendrei úttól nyugatra aránylag sík területen szerves kapcsolatban áll a város és a kerület központjával, valamint a környező ipari területekkel.
A területen a beépítettség jelenleg általában földszintes, az épületek 80 százaléka több mint százéves, többnyire vályogfalazatú. Ezeket a házakat lebontják. A szanálás során 2402 lakás kerül lebontásra. Ezek helyére 1973-ig 6.600 új lakás épül fel. A legtöbb lakás 10 szintes lesz, de emelnek 15 szintes épületeket is. A Flórián téren épül meg az ország egyik legnagyobb bevásárló és szolgáltató központja” – írja a Magyar Nemzet 1970. január 8-án a régi, kétségtelenül nyomorúságos lakáskörülményeket nyújtó, de még emberi léptékű Óbuda felszámolásáról.

A Kiscelli utca lebontásra váró házai a Pacsirtamező (Korvin Ottó) utca felől. Háttérben a Szőlő utcai sávház (Faluház) (Fotó: Fortepan/Óbudai Múzeum)

„Megkezdődött a negyedik ötéves terv budapesti lakásépítkezéseinek előkészítése. Ennek résziéként csaknem húszezer lakosú új városrész helyét jelölték ki a XI. kerületi Gazdagréten” – írja ugyanez a lap 1970. január 27-én, egy újabb nagyszabású lakótelep-építésről hírt adva.

„42 ezer lakást kell lebontani. Ez utóbbiak többsége aládúcolt, nedves, gombafertőzött padlózatú, lakásnak egyre kevésbé alkalmas, rendbe hozásuk pedig gazdaságtalan. A tatarozásra még érdemes régi épületek fenntartása s az elavult szerkezetek súlyos hibái miatt jelentkező életveszély elhárítása nagy gondot okoz” – írja a Népszabadság 1970. január 1-jén, és a cikk hosszasan taglalja, hogy lakásfenntartásra és karbantartásra nem jut elég pénz a fővárosban. És hogy ez hová vezetett?

Lapszemlénk utolsó állomásán kiderül.

„Mire elég a tíz forintos közös költség?”

Ezt a kérdést teszi fel a Népszabadság Budapest melléklete 1995. január 10-én, a lakásprivatizáció első tanulságairól írt cikkében. „Budapesten a bérlakások több mint felét vásárolták meg eddig a korábbi bérlők. Szakértők szerint az értékesítési folyamat lassan a végéhez közeledik, az eladások száma ebben az évben már jelentősen csökkenni fog. A körülbelül négyszázezer lakásból a folyamat végén százötven-százhatvanezer marad az önkormányzatok tulajdonában. A frissen alakult lakóközösségek máris számos problémával találják szembe magukat, az új tulajdonosoknak rengeteget kellene költeniük az épületek karbantartására, felújítására. A belső kerületek évszázados épületei esetében csak a tetőszerkezet megjavítása tízmilliós tétel lehet, az egy lakásra jutó költséghányad elérheti az egymillió forintot is” – írja a lap.

Az önkormányzati bérlakások számának alakulása (Forrás: Népszabadság, Budapest melléklet, 1995. január 10.)

A cikk részletesen kifejti, hogy az olcsó önkormányzati bérlakásokat megvásárló új tulajdonosok a legtöbb esetben nem is tudják, milyen állapotú lakást vesznek, milyen a lift, a közös helyiségek állapota, milyen összegekbe kerül a felújítás. Az adás-vétel után a lakás minden költsége a lakókra száll, akik az új lakásszövetkezetek megalapításával és közös költség bevezetésével próbálták a helyzetet orvosolni.

Felújításra váró bérház (Forrás: Népszabadság, Budapest melléklet, 1995. január 10.)

„Arra persze nem elég a pénz, hogy komolyabb felújításokba kezdjenek, arra azonban igen, hogy egyeseket bűnre csábítson. Józsefvárosban, a Práter utca egyik tízemeletes házában például közel négyszázezer forintot sikkasztott a közös képviselő. Első lépésként huszonötezerre emelte a közösség által tizenötezer forintban megállapított díját, majd, fiktív liftjavítási számlákat állított ki, végül nyaralni utazott a társasház pénzén” – írja a Népszabadság a kezdeti viszonyokról. S ha később ezek a visszaélések meg is szűntek, az önkormányzati bérlakáshiány és az ebben az időszakban megvásárolt lakások műszaki állapota azóta is olyan teher, amit hurcol magával a főváros lakossága.

Nyitókép: Tüntetés a lakbéruzsora ellen egy Csángó utcai bojkottált ház udvarán Müllner János felvétele 1910., BTM Kiscelli Múzeum Fényképtár


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó