Budapesten 1957-ben hatalmas lakáshiány volt. Ez több okra vezethető vissza, egyrészt a háború sok lakást elpusztított, majd az 1950-es évek erőltetett iparosítása a fővárosba vonzotta a munkaerőt, amit a lakásépítés nem tudott követni (nem is volt rá forrás), harmadrészt az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt is sok ház megsemmisült, tovább csökkentve a lakások számát. 

Az 1956-os forradalom harcaiban megsérült házak a Nagykörút és az Üllői út kereszteződésénél  (Fotó: Fortepan/Képszám: 265782)

A lakáspolitikát a szocializmusban állami feladatnak gondolták, azaz az állam elvileg biztosította a lakhatást, azonban a diktatúra ezt sem tudta rendesen teljesíteni.

Az 1950-es években, a Rákosi-érában a kommunista diktatúra drasztikus intézkedéseket hozott, nagyon sok családot – különösen a nagyobb budapesti lakásokból – vidékre, szörnyű körülmények közé telepítettek ki, ezen felül államosították a lakások nagy részét, és a „túl nagy” lakásokat nemcsak felosztották kisebbekre, de bevezették a társbérlet intézményét, azaz egy-egy lakásba több családot költöztettek be. A lakásokat központilag utalták ki, meghatározva, hogy mekkora élettér jár egy embernek vagy egy adott méretű családnak.

A Szovjetunió segítségével levert 1956-os forradalom után a berendezkedő új rezsim valamennyire lazított a korábbi elnyomáson, sok korlátozást feloldottak, mert változtatni voltak kénytelenek az emberek elviselhetetlen életkörülményein. Ennek egyik terepe volt, hogy valamiképpen gondoskodni kellett a teljesen áldatlan fővárosi lakáshelyzet megoldásáról, ami nemcsak azt jelentette, hogy lakásokat kellett biztosítani, de megváltoztatták a lakáspolitikát is, sok kényszerintézkedést megszüntettek.

A régi nagy lakásokat kisebbekre osztották, a társbérletekben pedig több család élt együtt. Lakásbelső 1958-ból az Erzsébet körút 4. szám alatt (Fotó: Fortepan/Képszám: 159312)

Elsőként megtiltották, hogy a háromszobásnál kisebb lakásokat tovább osszák, ezt követően 1957. október 12-én megszüntették a társbérletek további kialakítását (a fennálló társbérletrendszert azonban nem).

A kormány 1958. április 12-én, azaz 65 évvel ezelőtt határozatot hozott arról, hogy az irodának használt lakásokat vissza kell alakítani otthonokká. Arról is döntöttek, hogy az így létrejövő lakások kétharmadáról az irodát felszabadító szervezet, egyharmadáról pedig az illetékes tanács rendelkezik, azaz utalhatja ki az új lakóknak. Mivel elvileg minden állami tulajdonú volt, a vállalatok is, így tulajdonjogi kérdések nem merültek fel. A lakások bérlakások voltak, igaz a lakbéreket viszonylag alacsonyan tartották, annyira, hogy a fővárosi bérlakások fenntartási költsége magasabb volt a beszedett lakbérek összegénél.

Az irodák lakássá alakítása költségének a felét az állam fedezte, a felét az a vállalat vagy intézmény, amely korábban azt irodának használta, de az átalakítás költségét limitálták, egyszobás lakás esetén a fővárosban 10 ezer, míg kétszobás lakás esetén 15 ezer forintban határozták meg. Ha valami miatt a visszaalakítás drágább volt, a különbözetet a kijelölt bérlőnek kellett fedeznie.

Az irodaterek méretére is norma volt, a norma feletti irodákat elvették 1958-tól (Fotó: Fortepan/Képszám: 51577)

Az így használt irodák felmérésére program indult, a fővárosi tanács igazgatási osztálya vette számba a visszaalakítható területeket. A munka szeptemberre fejeződött be, és azt találták, hogy összesen 78 ezer négyzetméternyi terület szabadítható fel, ami 1500 darab egy- vagy kétszobás komfortos lakást jelentett. Az 1950-es években a fővárosban átlagosan nagyjából évi 4000 lakás épült, tehát az átépítéssel kialakítani tervezett 1500 lakás jelentős bővülésnek számított.

Sőt nemcsak azokat az irodákat kellett visszaalakítani lakássá, amelyek eredetileg is otthonnak építettek, hanem a vállalatokat is ellenőrizték, hogy nem használnak-e túl sok irodát. A szocialista rendszerben erre is norma volt, ahogy az Esti Hírlap 1958. augusztus 16-i száma írta:

„Az érvényben levő rendelkezések ugyanis a dolgozók létszáma szerinti normához kötik a hivatali helyiségek nagyságát, ahol a hivatal terjedelme a norma arányait meghaladja, ott a felesleges helyiségeket le kell adni, esetleg a hivatalt megfelelő méretű más helyiségbe költöztetik.”

A felmérések szerint 88 ezer négyzetméternyi ki nem használt vagy normán felüli irodaterületet találtak, amelyek szintén lakássá alakíthatók voltak, azaz ezzel a két intézkedéssel már több ezer családot lehetett lakáshoz juttatni. Első lépésben az egykori lakásokat alakították vissza, mert ezt gyorsabban meg lehetett tenni, mint az eleve irodának készült épületeket átalakítani otthonokká.

Azonban ezek csak ideiglenes, illetve kényszer szülte megoldások voltak. Az igazi előrelépést a tömeges lakásépítés jelentette, ezen belül a magánerős lakásépítés engedélyezése, sőt támogatása, valamint a nagyfokú lakótelep-építés, amely az ezt követő években vett nagy lendületet. 

Nyitókép: Új építésű lakóház a XIV. kerületben, az Ormós utcában 1956-ban (Fotó: Fortepan/Samodai József Zuglói Helytörténeti Műhely )