Erre mondják azt, hogy valaki rosszkor volt rossz helyen. Esetünkben Jean-Pierre Pedrazzini, a Paris Match újság 29 éves fotóriportere, aki 1956. október 30-án értesülve a téren zajló összecsapásokról a helyszínre érkezett, és ott a nagy felfordulásban halálos sebet kapott. A közterkep.hu oldalon idézett életrajza szerint „testébe tizennégy golyó fúródott és roncsolta szét lábait, hasát és gerincét. A sebesült riportert sürgősen a Péterfy Sándor Utcai Kórházba szállították, ahol kétszer is megműtötték. Riportertársának sikerült elintéznie, hogy 1956. november 3-án repülőgéppel Párizsba szállítsák, s a Neuilly-sur-Seine-i klinikán újabb műtéteknek vessék alá. A súlyosan sebesült férfit azonban a gondos ápolás ellenére sem lehetett megmenteni: november 7-én elhunyt.”

Arról, hogy mi történt e sötét októberi napon a Köztársaság téren, máig nincs teljes konszenzus. A pártház ostromát elindító, nem különösebben szervezetten felvonuló fegyveres forradalmárok a gyűlölt ÁVH-sok ellen indultak, és egyúttal a tér alatt lévő feltételezett titkos kazamatákból akarták kiszabadítani az ott fogva tartott és megkínzott politikai foglyokat. Minden erőfeszítés ellenére ilyenekre utóbb se bukkantak (városi legenda lett volna?), az összecsapásból viszont véres – és egyúttal jól dokumentált – lincselés lett sok halálos áldozattal. A forradalom leverése után a rendszer kitüntetett figyelemmel torolta meg az itteni események résztvevőit, Eörsi László történész alapos összegzése szerint az eseményekben való részvétel vádja 56 bírósági eljárásban szerepelt, és 106 vádlottból 36-ot ítéltek halálra és végeztek ki.

A tér tehát emlékezetét tekintve nagyon terhelt helyszín. Négy évvel az események után, 1960-ban épp ezért – s nem kevésbé a forradalmat ellenforradalomként definiáló Kádár-korszak legitimációjaként – már emlékművet avattak itt, id. Kalló Viktor monumentális alkotását, ami hivatalosan „A magyar dolgozó nép szabadságáért elesett mártírok emlékműve” nevet viselte. Óriási, robosztus munkásember hanyatlott éppen össze egy széles téglatalapzaton – 1983-tól pedig mindezt a kompozíciót a szobrász kiegészítette egy emlékfallal is. „Örök emlékül a néphez, a párthoz hű harcosoknak, akik 1956. október 30-án a proletár hatalom védelmében hősi halált haltak” – szólt a felirat, majd felsorolta név szerint is hősöket. Aligha volt nyomasztóbb alkotás Budapesten, így nem csoda, hogy mind a munkásalak, mind ez a széles dombormű-kompozíció a rendszerváltás után gyorsan a Szoborparkba (mai nevén Memento Parkba) került. 

Ugyanekkor, 1991-ben Benda Kálmán történész kezdeményezésére a kor néhány vezető politikusa alapítványt hozott létre egy elképzelt megbékülési emlékműre, sőt még ennek alapkövét is elhelyezték a téren. A tervek szerint az ÁVH-sra és a forradalmár áldozatra egyaránt emlékeztettek volna a forradalom ötvenedik évfordulóján. Szulejmánnak és Zrínyinek van közös emlékhelye, de a XIX–XX. század történelmi szereplőinél ez (még?) elképzelhetetlennek tűnik – ennek megfelelően az ötlet elhalt, sőt az alapkő is elkallódott az évek során.

Ami lett viszont 2006-ra – a minden rendezés dacára is kicsit kusza területen –, az csupán a francia riporter emlékezete. Ez viszont duplán is, mert a házon, amely előtt lövést kapott, egy emléktáblája is megtalálható. Szobrát az 50 éves évfordulón a Szent László Ifjúsági Szövetség elnökének, Bakonyi Tibornak kezdeményezésére emelték, felállításához hozzájárult a Francia Nagykövetség, a Svájci Nagykövetség és a Paris Match is. 

A Köztársaság téri eseményekre emlékezni ma is nehéz. Szobrot általában az áldozatoknak emel az utókor, de itt éppen abban nincs társadalmi konszenzus, hogy ki az igazi tettes, és ki az áldozat. Megkoszorúzni októberben egyelőre így csak a nézőt lehet, a francia riportert, aki tulajdonképp külső szereplőként, tényleg gyakorlatilag ártatlanul keveredett a magyar történelem véres forgatagába: ma ez az emlékezői pozíció az, ami a jelenkor számára még a leginkább problémamentes.

Nyitókép: (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)