Újra meg újra rácsodálkozhatunk, hogy Budapest milyen végtelenül sokszínű hely, mennyi arca, mennyi különös vidéke van. Ennek egyik oka az, hogy a – mai határai közt értendő – főváros nem pusztán három egykori város egyesüléséből lett, hanem még vagy kéttucatnyi kisebb településből forrt össze.

Egy részük ma is jól kivehetően elkülönül, mint például Budafok vagy Rákosszentmihály, de többségük már régen beleolvadt a város szövetébe. Az egykori falvaknak rendre templomaik is voltak, néhánynak a helyét ásatásokból ma is ismerjük, mások alapjául szolgálnak a mai plébániáknak. De csak egy van, amelyik a maga Árpád-kori valójában most is áll: ez a gercsei templom a II. kerületben, Pesthidegkút határában.

Áll, pedig falu közel ötszáz éve már nincs körülötte. A hegyek kéklőn ölelő karéjában, a Hármashatár-hegy, illetve a Vihar-hegy északnyugati lejtőjén tágas, hepehupás lapály veszi körül. A füves, itt-ott virágzó gyümölcsfákkal és friss zöld hajtásokat hozó füzekkel tűzdelt tájon nincsen épület, csak néhány hétvégi ház a hegyoldalban, illetve a völgyben elterülő Pesthidegkút.

A kis egyhajós, kőből rakott templomnak nincs tornya, messzebbről alig kivehetően simul a tájba. Poros földút vezet hozzá az ősöreg hársfájáról híres Gazda utca végéből, amelyet két oldalt frissen ültetett facsemeték szegélyeznek, mindegyiken az adományozó család vagy személy nevével. 

Facsemeték a templomhoz vezető út mentén (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Kőkereszt és kettős kereszt (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Az üvegajtón át beleshetünk a belső térbe is (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A gercsei templom a tájban (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Gercse falu sorsában osztozik a budai hegyvidék számos régi falujával: végüket a török hódítás, illetve Buda töröktől való visszahódítása jelentette. Esztergom 1595-ben felszabadult a török alól, és kapitánya, Pálffy Miklós úgy okoskodott, hogy ha elnépteleníti (azaz kitelepíti) a Budát övező falvakat, azzal a törökök élelmiszerbázisa is megcsappan. Gercsét elhagyták lakosai, és csak az 1700-as évek táján érkeztek új, német telepesek Pesthidegkútra, határukhoz csatolva az egykori település területét. Ők építhették újjá az ekkor már közel két évszázada romos templomot, sőt egy ideig a Máriaremete nevét is adó, ma az ófalui plébánián lévő kegyképet is itt őrizték. A kis kápolna amolyan „külső temploma” volt a falunak, amely köré például az 1738-as pestisjárvány idején sokakat eltemettek.

De aztán a hidegkútiak is sorsára hagyták az 1800-as évek elején az épületet, és újra rommá lett egészen 1996-ig, amikor is Bognár Lajos atya kezdeményezésére az Óbudai Polgári Társaság és a Pesthidegkút Alapítvány elkezdte rendbe tenni. A következő év augusztusában már Dékány Vilmos esztergom-budapesti segédpüspök celebrálhatott misét elsőként a falai közt, és azóta újra tartanak itt esküvőket és keresztelőket is. Tervezik a templomot egykor övező kőkerítés újraépítését is. Húsvétvasárnaptól egészen mindenszentek ünnepéig minden vasárnap 17 órakor miséznek benne. 

A gercsei templom kapujával szemben fehér kőkereszt áll. A gót betűs német felirat: Gelobt sei Jesus Christus (Dicsértessék a Jézus Krisztus) és az 1930-as évszám a szomszédos Pesthidegkút egykori német polgáraira is emlékeztet, akiket szinte teljes létszámban kitelepítettek innen a II. világháború után. Sokáig a hidegkúti plébánia udvarán volt, miután – talán nem véletlenül – az 1950-es években egy traktor kidöntötte. A templom déli falán még egy emléktábla van: ez a II. világháború hőseiről emlékezik meg, azokról, akik reménytelen utóvédharcot folytattak a budai hegyek közt.

Bognár Lajos atya, akinek a kezdeményezésére újjáéledt a gercsei rom, az oltár előtti urnasírban nyugszik, emlékét réztábla jelöli. Állítólag tiszta, napos időben a budai hegyek mögött felkelő nap a keletre tájolt szentély ablakán át éppen erre vet fénycsíkot.