2016. szeptember 28. 10:21

Az '56-os emlékművekről szóló sorozatunkat egy régóta álló, mégis állandó változásban lévő alkotással kezdjük, amelyről – felirat híján – csak kevesen tudják, miért is került 1991 nyarán, pár nappal az utolsó orosz katona távozása előtt a helyére.

Írta: Viczián Zsófia

 

 

„92-es számú Petőfi Sándor úttörőcsapat, vigyázz!” – dübörögte Gábor bácsi a recsegő mikrofonba a II. kerületi Fenyves Utcai Általános Iskola udvarán: és a piros és kék nyakkendős ifjúság kelletlenül kiegyenesedett, hogy aztán az Internacionálé alatt lopva újra térdet rogyasszon. Így lázadtak, így csináltak a maguk kis világában forradalmat a rendszerváltás előtti években.

Aztán egyszer csak nem volt több úttörőavatás, nyakkendő, Internacionálé, Gábor bácsit is elküldték az iskolából. Választási plakátok jelentek meg a környékbeli falakon: „távárisi konyec”, betűzték a még pislákoló orosztudás birtokában. És a Fenyves és Orsó utca sarkán, vagy inkább deltatorkolat szerű kiöblösödésében szakállas férfiak jelentek meg, felállítottak két nagy ormótlan követ, és a kövek közé egy pici facsemetét ültettek. Azt beszélték, ez az 56-os forradalom egyik első emlékműve Budapesten.

A kövek azóta is a helyükön vannak, a kis vérbükk csemete pedig derekas fává növekedett. Tábla vagy bármilyen jelzés viszont sajnos nem került rá, csak mellé egy egyirányúságot jelző; és egy másik, amelyik az engedély nélküli hulladék-elhelyezést tiltja. Az egyik bazaltkövön ott éktelenkedik egy graffiti is. Az iskolába már zömében autóval érkezők zöme valószínűleg nem is tudja, mi mellett parkol nap, mint nap.

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Pedig az Ortutay Tibor által – saját költségén – emelt emlékmű, amely Nagy Imre egykori lakóházának közelébe került, a forradalom egyik legszebb mementója. Egyszerre tesz eleget a legendás Angyal István-i óhajnak („ha emléket állítanak valaha a forradalmi népnek, az ne legyen más, mint egy formátlan kő”), és marad mégis egyetemes, igazi művészi alkotás.

A fa élő organizmus, jelképe ezerféle akartnak, ha tetszik szabadságvágynak, életnek, ősökből táplálkozó jövőnek. Állandó változása állandó változásban tartja az egész alkotást is. A kő örök és élettelen.

Mi lesz, ha egyszer találkoznak? Talán a forradalom száz éves évfordulóján? Szétfeszíti az elő törzs a köveket, ahogy a forradalmárok szembeszálltak a kor szuperhatalmával? Vagy nő tovább, körülfonva, „ahogy lehet”, mégis az élet győzelmét mutatva?

1956 emlékezete sok kérdést vet fel: ezerféle beállítódás szerint töredezik szét és fordul olykor egymás ellen is. Az efféle emlékművek azonban a maguk rejtelmes, de örök igazságaival időt állók, és újabb és újabb generációkat késztethetnek töprengésre. 


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó