2017. július 7. 09:39

Kinek tesz jót, ha olyan, nagyjából egységes képet mutató utcákból is eltüntetjük a házakat, amik kisebb-nagyobb csoda folytán túlélték az elmúlt század viharos történelmét? Az elmúlt időszakban több olyan belső-pesti épület is lebontottak, amelyeknél ezt a házak állapota nem indokolta volna, mára mégis csak hűlt helyüket találjuk. A szempontokat nem kell nagyon keresni, a fő kérdés inkább az: mit jelent mindez nekünk, városlakóknak?

Írta: Bukovszki Péter; fotók: Komporday Tamás

 

Bár az időben szinte bármeddig visszamehetnénk, hiszen vitatott épületbontások régóta történnek, cikkünk kiindulópontja mégis három nagy vihart kavart eset: a Kálvin tér mellett, az Erkel utcában tavaly áprilisban lebontott klasszicista ház, és két terézvárosi épület, a Király utca 40. és a Nagymező utca 38. (utóbbi a nyitóképünkön).

Mindegyik ház sorsa más és más, egy azonban közös bennük: nem a rossz állapotuk sodorta veszélybe őket. Bár a Király utca 40-et jelenlegi információnk szerint valamilyen formában visszaépítik majd, a bontáson ez már nem fog segíteni, az új épület ugyanis nem az eredeti, Hild József-féle ház lesz, az ugyanis örökre eltűnt.

A másik két épületnek, az Erkel és a Nagymező utcainak sajnos még ennyi szerencséje sincs, ezek ugyanis egy ideje már nincsenek meg (az Erkel utcai klasszicista ház bontásáról egyébként videó is készült – amit csak erős idegzetűeknek ajánlunk megtekinteni.

Ilyen most és a látványtervek szerint ilyen lesz a Király utca 40.

Együtt értékesek

Bár az említett épületek bontáskori állapotukban, önmagukban véve nem feltétlenül képviseltek kiemelkedő értéket, hiszen díszeik jó részét elvitte a háború, az ’56-os forradalom és a szocializmus várospolitikája, valamiért mégis kiemelkedő szerepük volt Budapesten. Ez a valami nem más, mint az, hogy hozzájárultak a világ egyik legegységesebb, eklektikus-historizáló városképéhez, ami az említett veszteségek ellenére továbbra is fővárosunk sajátja.

Egy város épített öröksége számos elemből áll, amelyek azonban csak egységben nézve hozzák létre azt a hangulatot, amit az utcákon járva mindannyian nap mint nap érzékelünk. Az egész leginkább egy míves ékszerhez hasonlítható: a drágakövektől (Országház, Opera, Mátyás-templom) elámulunk ugyan, de az apró, kiegészítő díszítések nélkül (a kevésbé kiemelt épületek) az egész elveszti a varázsát.

S hogy a házak közül melyik drágakő és melyik nem? Nos, ezt szerencsére még a szakértőknek is nehéz eldönteni: Budapesten ugyanis annyi elképesztő szépségű épület található, hogy az örökkévalóságig vitázhatnánk azon, melyik mennyire értékes. (Ez a vita a megfelelő fórumokon mellesleg folyamatosan zajlik).

Mit kezdjünk az örökségünkkel?

A ránk hagyott értékek őrzése a házak esetében nem mindig volt olyan evidens, mint manapság, a történelem során ugyanis inkább az volt a természetes, hogy az épületeket minden nemzedék a saját képére formálta át. Ha egy-egy ház mégis túlélte az utána következő időket, az inkább kivétel volt, mint tipikus példa, hiszen a modern műemlékvédelem csak a XIX. században kezdett kialakulni.

Az azóta eltelt időszakban azonban – sok más mellett – fokozatosan elterjedt a gondolat, hogy a régebbi korok építészeinek munkáit néha érdemes megtartani, nem kell feltétlenül átépíteni. Ám ha jobban megnézzük, az utóbbi sem ördögtől való dolog: Schulek Frigyest a Mátyás-templom újjáépítésén végzett munkájáért ma már széles körű elismerés övezi, egykor azonban még parázs viták dúltak róla szakmai (és kevésbé szakmai) körökben is.

Schuleket azonban a bontásoknál is az értékteremtés vezérelte, nem az ingatlanpiaci szempontok, ez pedig fontos különbség a mai építőkhöz képest.

A Nagymező u. 48. a bontás előtt

Az Erkel utcában már a mélygarázs épül

 

Rajtunk múlik

Illúzióink ne legyenek, a gazdasági érdekek a régi korokban is fontosak voltak, gondoljunk csak a Lánchíd építésére: Széchenyinek is nagy harcokat kellett megvívnia, amíg minden telekfelvásárlótól megszerezte a hídfők építéséhez szükséges parcellákat.

Ma azonban más korban élünk. Bár Budapest óriásit fejlődött az utóbbi években, hiszen rengeteg példaértékű felújítás történt (gondoljunk csak a Margit hídra, a Kossuth térre, a Párisi Nagyáruház Andrássy úti palotájára, a Váci utca 1-re, a Vígadóra és számos más sikeres rekonstrukcióra), a képet jelentősen árnyalják az olyan értelmetlen bontások, mint például a cikk apropóját adó három házé.

Egy-két rosszabb állapotú, jellegtelen épület bontását talán még a harcosabb városvédők is elfogadják, mondván „a fejlődés érdekében néha áldozatokat kell hoznunk”, de jusson eszünkbe, hogy sok rombolás történt már a fejlődésre és a magasabb jóra hivatkozva.

Kinek tesz jót, ha olyan, nagyjából egységes képet mutató utcákból is eltüntetjük a házakat, amik kisebb-nagyobb csoda folytán túlélték az elmúlt század viharos történelmét? Nos, a városképnek biztosan nem; és hosszú távon nekünk, városlakóknak sem, hiszen az utcaképileg idegen stílusú házak beépítésével éppen az a hangulat vész majd el, amiért a belvárost úgy szeretjük: az előző századelő historizáló emléke.


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó