Az 1848. március 15-i események mai szemmel nézve meglepően békésen zajlottak, korántsem úgy, ahogyan a „forradalom” szó hallatán elsőre gondolnánk, nem volt vérontás, mint más európai városokban. A forradalmi ifjúság tagjai, Petőfiék vezetésével, miután felolvasták a Nemzeti dalt a Pilvaxban, majd a lelkes egyetemi polgársággal kiegészülve kinyomtatták azt a 12 ponttal együtt, egyszerűen hazamentek ebédelni azzal az ígérettel: 3-kor találkoznak a Nemzeti Múzeum előtt.
Így is lett, és a Pesti Hírlap 1848. március 17-i számának beszámolója szerint Petőfi Sándor és Jókai Mór (akkor még Jókay) szavaltak a tömegnek, „a’ beszédeket, valamint az egész csoportozatot míveltség’ szelleme lengé át. Még sétabotok is gyéren valának láthatók”. A Múzeumnál ezrével osztogatták a Nemzeti dal és a 12 pont példányait, majd a városházára mentek, hogy elfogadtassák a követeléseiket. Miután Szepessy Ferenc polgármester aláírta a pontokat, az ekkorra már 10-20 ezresre duzzadt tömeg (a Pesti Hírlap 10-15 ezer főre becsülte a létszámot, Petőfi a naplójában 20 ezerről ír) Budára vonult, a Várba, hogy a Helytartótanácstól is kikényszerítse pontjaik elfogadását és Táncsics (akkor még Stancsics) Mihály kiszabadítását, akit a cenzúra megsértése miatt tartottak fogva.
A Magyar Királyi Helytartótanács tulajdonképpen a végrehajtó hatalom funkcióját töltötte be, feladata a királyi rendeletek végrehajtása volt. Elnöke az ekkorra kialakult szokásjog szerint a nádor volt, 1847-től István főherceg, aki azonban a forradalom idején épp a Pozsonyban zajló országgyűlésen tartózkodott, így az elnöki feladatokat helyette Zichy Ferenc gróf látta el.
A Helytartótanács központja a mai Úri utca 53. szám alatti egykori ferences kolostorban volt, amelyhez 1824-ben építették hozzá Pollack Mihály tervei szerint a mai 51-es számot viselő épületszárnyat. Ide vonultak a forradalmárok március 15-én délután fél 5 körül. Érkezésük azonban nem érte váratlanul a tanácsot, amely a 13-ai bécsi események óta ülésezett és informátorai révén figyelemmel kísérte a pesti eseményeket is. Zichy még 15-én délelőtt, a 12 pont kinyomtatása előtt levelet írt a nádornak, amelyben tájékoztatta a helyzetről. Mint fogalmazott: „Nem alaptalan remény lehetett a dolognak csendes fordulata fölött; tegnap este azonban a bécsi események folytán ismét más alakot vőnek magára a pesti körülmények, nyugtalan és izgató egyének által felhasználtatván a bécsbőli hírek…”. A megmozdulás célját tehát ekkor még nem tudták pontosan, Zichy felvetette, hogy az egyetemi ifjúság csatlakozásának okát alighanem abban kell keresni, hogy a rektor megtiltotta számukra a részvételt a készülő reformbanketten. Természetesen ennél sokkal többről volt szó.
Mint tudjuk, a Várba, a Helytartótanácshoz érkező tömeg, élén a forradalmárokból álló választmánnyal (melynek Nyáry Pál alispán és Petői Sándor is tagja volt) követelései között szerepelt Táncsics Mihály kiszabadítása, a cenzúra eltörlése (szó szerint hogy „a vissztorló sajtóműködés külön bizottsági ügyelet alatt megengedtessék”, ami gyakorlatilag a sajtószabadságot jelentette), illetve a katonaság mellőzése. A Helytartótanács rövid idő múlva jóváhagyta a követeléseket, amit a korabeli sajtó, például a Pesti Hírlap már idézett, március 17-i számának beszámolói alapján Nyáry Pál és Zichy Ferenc jelentette be az épület ablakából.
Zichy gróf este újabb levélben különösebb köntörfalazás nélkül megírta a nádornak, hogy mi történt, jelezve, gyakorlatilag nem volt más választásuk, mint eleget tenni a tömeg követeléseinek:
„a néptömeg örömkiáltását szakadatlanul hallatván, a királyi Helytartótanács pedig ugyan azon kérelmeket a fenforgó körülményekben meg nem tagadhatta; mire a néptömeg rendben Pestre visszatért, a közbátorság legkevésbé sem veszélyeztetvén.”
Találó tehát Petőfi naplóbejegyzése, amikor azt írja,
„a nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt.”
Bár a Helytartótanács hivatalosan az uralkodó nélkül nem dönthetett volna ilyen kérdésekben, a helyzet komolyságát jelzi, hogy Zichy beszámolójára válaszolva a bécsi Kancellária nevében Szögyény László udvari kancellár megnyugtatólag közölte: „odafönt” is tudomásul vették a Helytartótanács jelentéseit.
A Várban elért siker az eddigieknél is jobban felvillanyozta a tömeget, amely – immár Táncsiccsal együtt – a Nemzeti Színházhoz vonult, amely a mai Astoria kereszteződésnél állt (a modern irodaház, az East-West Business Center helyén). Az eredeti műsorrendet megváltoztatták: a Bánk bán került színpadra, ám az előadás néhány jelenet után félbeszakadt. A Várból érkező tömeg bevonult a színházba, „minden padok megtelnek; a’ fuladásig nyomott népnek páholytulajdonosok nyújtanak le kezet, ’s emelik fel magokhoz” – ahogy a Pesti Hírlap írja. Majd a tudósítás szerint Egressy Gábor feltette a kérdést: a darabot akarják-e folytatni, vagy Petőfi költeményének elszavalását, népdalok éneklését, és Hunyadi László „jelesebb áriáit” akarják-e hallani? Közfelkiáltást kísérte az utóbbi indítványt, majd elénekelték a Himnuszt és a Szózatot is.
Nem véletlenül ünnepeljük ezt a napot 178 év múlva is, hiszen fontos pillanata volt a nemzet függetlenné válásának folyamatában. Elődeink együtt álltak ki, majd harcoltak ma is érvényes eszmékért,
„az öröm és lelkesültség, a szebb jövő biztos reménye általános; német magyar zsidó vagy rácz és tót feledett minden nyelvbeli különbséget, mint egy haza fiai, mint testvérek egyesültek…”
– ahogyan a Hetilap március 17-i száma fogalmaz. A Pesti Hírlap már idézett lapszáma pedig szépen megfogalmazta a márciusi ifjak elvitathatatlan szerepét a forradalomban:
„e’ fiatalabb nemzedék megérdemli, hogy azon szebb jövő’ örököse legyen, mellynek kivívásában olly elvitázhatlan dicsőrészt vőn.”
Nyitókép: Talpra magyar! – Thorma János festménye
