Az 1867-es kiegyezéssel nemcsak Magyarország történelmi pályája vett új irányt, de a kiegyenlítést létrehozó Deák Ferencé is. Deák a kiegyezés létrehozásával, az osztrák és a magyar fél politikai megbékéltetésével érte el politikai teljesítményének és működésének csúcspontját, melyet Kossuth híres, Cassandra-levelében írt bírálata ellenében élete végéig helyes és szükségszerű megoldásnak tartott. Olyan szilárd alapnak, melynek rendíthetetlennek kell lennie, különben az ország veszélybe sodródik. Ferenc József 1867. június 8-i koronázási ceremóniájától azonban Deák távol maradt, az ünnepségre sem ment el, s aznap ki sem mozdult szállodai szobájából, Angol Királynőből, amiben ki-ki szimbolikus viselkedést látott.
Deák a kiegyezést követően, míg az egészsége engedte, aktív politikai életet élt, de a korábbi, 1867 előtti kezdeményező magatartását, habitusából is adódóan, egyfajta, a nézeteket összesimító magatartásra cserélte. Az 1848 előtti, rendi alkotmányhoz kötődő törvényalkotást nálánál senki sem ismerte jobban, az 1867-tel beköszönő polgári parlamentarizmust viszont neki is tanulnia és ugyanakkor formálnia is kellett. Deák a haláláig háromszor – 1869, 1872 és 1875-ben – jutott be a Képviselőházba Pest belvárosi mandátumával, akik megtiszteltetésnek érezték, hogy képviselőjüknek választhatták. A betegsége miatt 1875-ben már vonakodott a mandátuma elfogadásától, s végül lemondott a képviselőségről.
Deák Ferenc az utolsó nagy beszédét a Tisztelt Házban 1873. június 18-án mondta el, egyházpolitikai kérdésben. Két nap múlva éjszaka rosszul lett, amivel kezdetét vette életének súlyosbodó betegséggel teli két esztendős, befejező szakasza. „Deák Ferenctől megtagadta az irigy sors a könnyű halált, de a kétéves küzdelemben, a martyrszenvedések békén tűrésében, hasonló nagy vonásokat alig lehetne találni” – írta Deák életének utolsó két évéről gyámleánya, Vörösmarty Ilona, Széll Kálmán, pénzügyminiszter és későbbi miniszterelnök felesége. Maga Deák Ferenc pedig így vallott erről 1875. június 16-án: „Én közel két éve már súlyosan szenvedek és dacára a tréfából gyártott híreknek, egészségem nem javul, sőt folyvást hanyatlik. Menni nem tudok, ha nem vezetnek: ülésből erős segítség nélkül felkelni nem vagyok képes, sőt a lefekvéskor is másnak kell engem ágyba segíteni. Étvágyam, álmom semmi: lábaim és hasam daganatja növekszik. De mit zúgolódom, 72 év szép kor, melyen túl ép, egészséges ember is méltán számolhat egészsége megromlására: aki beteges is, az ne követeljen sokat, megifjodni bizonyosan nem fog.”
Deák Ferenc többször volt beteg korábban is, de betegeskedése 1873-tól már állandósulni kezdett, makacsnak és véglegesnek bizonyult. „Egészségének javulását már csak a szenvedések csökkenése” jelezte. Aggodalmas, sötét esték, hosszú éjjelek következtek Angol Királynő szállóbeli lakásán. Miként Ilona írta „egy nagy életpálya borult setét éjbe, melyet nem derített a szelíd alkonyat, az élet estélye.” 1874 kora tavaszán Deák folyton betegeskedett. „Időnként oly erős vértódulásai voltak mellében, hogy ritkán töltheté az éjjet ágyban, s fél éjjel karosszékében ült.” 1874. március 11-én Ferenc József meglátogatta őt a szállóbéli lakásán.
Utolsó éveiben leszűkültek Deák Ferenc városi életének színterei s jórészt csak a Nemzeti Casinóba járt el. Nyaranta nagyobb utazásra nem vállalkozott, legtöbb idejét a Városligetben töltötte, ahova nyaranta ki is költözött. 1875 nyarán unokaöccsénél, Nedeczky István családjánál lakott a városligeti Deutsch Jakab-féle nyaralóban.
Az 1870-es években a magány egyre inkább Deák Ferenc társává szegődött a politikai és a magánéletben egyaránt. Meghalt 1869-ben sógora és jó barátja, Oszterhuber József, Deák szeretett nővérének, Klárának a férje. Deák a pártjában is egyre inkább elszigetelődött. Tisztelték ugyan, de politikai nézeteit ekkor már nem feltétlenül követték, s pártja lassan bomlásnak indult. Megmaradt hívei és az ellenzéki Balközép Párt fúziója 1875. március 1-én egy új politikai erőt, a Tisza Kálmán vezette Szabadelvű Pártot hívta életre, melyet nagybetegen és az aktív politikától visszavonultan Deák a következő szavakkal hagyott jóvá: „tegyetek úgy, mint legjobbnak találjátok a hazára”. Az új párt jegyzékébe Deák elsőként írta be a nevét. Tisza Kálmánt ugyan nem szerette, de elismerte és tisztelte politikai tehetségét. Mikor az új párt létrejöttét március 5-én fáklyás felvonulással ünnepelték, Deák már az Egyetem tér 2. szám alatti Károlyi-palota melletti Hadik-házban (korábbi Harruckern–Wenckheim-ház) lakott gyámleányánál, Széll Kálmánnal és Vörösmarty Mihálynéval, a költő özvegyével.
Ilona 1874-ben határozta el, hogy Deákot az Angol Királynő Szállóból – ahol közel 20 évig lakott – magukhoz költözteti, amit Deák is elfogadott. 1874. őszétől fogva Ilonáék már úgy vették ki az első emeleti, ablakokkal az Egyetem térre nyíló szobákat, hogy abból a beteg Deáknak is jusson kettő, aki bérelte Széll Kálmánéktól szobáit, ahol életének utolsó hónapjait töltötte. Az egyemeletes Hadik-ház Hadikné szül. Barkóczy Ilona grófné tulajdonában volt, melyet egykoron Károlyi Antal apósa, a dúsgazdag Harruckern János György udvari tanácsos vásárolt 1715-ben. A XIX. század végén az épületet lebontották, helyén ma a Henszlmann utca nyílik.
Az épület emeletén berendezett két szoba egy nappaliból és egy hálószobából állt, amelyek egy ebédlőn keresztül voltak összekötve Ilonáék lakásával. A nappalit egyszerű, puritán módon alakították ki, amilyen maga Deák is volt, úgy, hogy az elsősorban az ő kényelmét és mindennapi életét szolgálja. „Az egész lakás, bútorzatával, kényelmi apróságaival maga a megtestesült egyszerűség és igénytelenség, a fényűzésnek árnyéka sincs semmiben” – írta a Vasárnapi Ujság. A nappali fő bútorzatát az a nagy és kényelmes ripszkárpítozású karosszék alkotta, melyben Deák utolsó évében a legtöbb időt töltötte, s melyben végül a halál is érte. A karosszék előtt egy nagyobb, balra mellette egy kisebb asztalka helyezkedett el két karszékkel. Ezen kívül több nádfonatú karosszék is volt a szobában, hogy a látogató vendégeket Deák fogadni tudja.
A kisebb asztalon gyógyszerei, csészék és könyvek nyugodtak, valamint egy kis palatábla, melyre akkor írt, ha a beszéd már nehezére esett. A nagyobb asztalon egy állóóra mutatta az idő múlását, valamint ott feküdt zsebórája, szemüvege, illetve egy nagyítóüveg, tollkések, irónok és a jegyzőkönyve. Mindkét asztalon volt egy-egy csengő, amellyel Deák jelezni tudott, ha szüksége volt valamire. Ritkán került erre sor, mert nem akart a lakók terhére lenni. A lábait a széke előtt fekvő zsámolyon pihentette. Volt még a szobában két pamlag, egy zárt és egy nyitott polcú könyvszekrény, íróasztal, valamint egy kandalló, mert úgy vélték, hogy ez a betegszobában a levegő javítására szolgál. A szoba falán a két legközelebbi bizalmas barát, Vörösmarty Mihály, valamint Szalay László arcképe függött. A padlón a barnamedve Kristóf kiterített bőre feküdt, melyet Deák a halála előtt pár héttel kapott ajándékba. Ő volt Deák kedvenc állata az 1866-ban megnyíló pesti állatkertben, ahova korábban még gyakran kilátogatott, s aki, ha cukrot kínáltak neki, bukfencet vetett.
A Hadik-házban is, mint korábban, Deáknak számos látogatója akadt, akikkel – míg az ereje és egészsége engedte – szívesen beszélgetett. Gyakran tartózkodott itt unokaöccse, Nedeczky István, gróf Mikes János katolikus pap, szombathelyi püspök, valamint orvosa, Kovács Sebestyén Endre. De megjelentek hívatlan vendégek is, folyamodók és kéregetők, akiket a beteg nyugalma érdekében többször Vörösmarty Ilona tessékelt ki a házból. Gyámleánya sokszor órákig – de volt, hogy félnapokat – ült nála csendben, szótlanul vagy Deák beszédét, bölcselkedéseit hallgatva. Segített neki kártyázni is Sibrik Antal huszár főhadnaggyal, ami elvonta Deák figyelmét a fájdalmaitól.
Deák 1875 végéig még betegségében is megőrizte valamelyest a derűjét és humorát. Ezt követően azonban már egyre súlyosabb állapotba került, kínzóbbak és tartósabbak lettek a nehéz légzések rohamai, ami kimerítette és tovább gyengítette a még betegségében is erős fizikumát. Hívatta Rónay Jácint püspököt, akinél meggyónt s felvette az utolsó szentséget. Végnapján hidegrázás és láz gyötörte, utolsó sorait már reszkető, dermedt kezekkel írta. Vagyonát Vörösmarty Ilona testvérére, Bélára bízta, a kívánsága szerint személyes tárgyait jótékonysági céllal árverésre bocsátották.
Deákot 1876. január 28-án este 10 óra után barátai és orvosa körében érte a halál. „Mi földi volt Deák Ferencben, elrabolta az a kegyetlen halál, de fennmaradt példaadó, erkölcsi nagyságának tiszta fénye, értelmi és akaraterejének, messze belátó politikájának békés szelleme, s nagy kiegyezése” – írta róla Vörösmarty Ilona.
Deákot január 30-án a Tudományos Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel. Ferenc József koszorút küldött, Erzsébet királyné személyesen helyezte el a ravatalon babérkoszorúját. Deák temetésére február 3-án került sor, sírját a nemzet koszorúi és virágai borították. Kossuth – aki a kiegyezést helytelenítette és bírálta Deákot – a feltámadás jelképeként Helfy Ignác útján február 14-én egy cipruságat küldött Deák sírkápolnájának küszöbére. Még ugyanebben a hónapban emlékezetét törvénybe foglalták. Az 1876. évi III. törvénycikket „Deák Ferencz emlékének törvénybe igtatásáról” Ferenc József 1876. február 22-én szentesítette.
Nyitókép: Deák Ferenc haláláról 1876. január 29-én adtak hírt a lapok. A Nemzeti Hírlap gyászkeretes üres címlapján csak Deák neve és egy kereszt jelent meg, más újságok fekete gyászkeretes címlappal vagy gyászkeretes címekkel jelentek meg a drámai hír közzétételekor (Forrás Arcanum)
