Pontosan 180 évvel ezelőtt alakult meg a Budai Alagút Társaság, az a szervezet, amely célul tűzte ki, hogy a budai Várhegyet átfúrják. A társaság végül nem járt eredménnyel, mert az alagutat egy későbbi részvénytársaság építette fel, amelyet 1850-ben Ürményi József kezdeményezésére hoztak létre. Azonban már 1846. január 4-én megalakult a fent említett társaság azzal a céllal, hogy átfúrják a hegyet.
Miért kellett átfúrni a Várhegyet? Azért, mert az épülő Lánchíd pont a hegynek futott neki, a híd elérését pedig sokkal könnyebbé tette volna, ha nem kell megkerülni a magaslatot. Ha már ekkor is gondot jelentett, hogy a hidat a hegynek vezették, akkor logikus a kérdés: miért nem építették máshova az átkelőt, olyan helyre, ahol nem kell miatta egy alagutat építeni a Várhegyen keresztül? A válasz viszonylag egyszerű, a hidat nem lehetett máshova építeni. Ez a mondat az első pillanatban különösnek tűnik, főleg annak fényében, hogy Budapesten azóta sok más helyre építettek hidat. Azonban a Lánchidat az 1830-as években tervezték, amikor a hídépítés a világon még nem állt olyan magas szinten, hogy a Duna Pest és Buda közti szakaszán bárhova tudjank építkezni. Az akkori technikai lehetőségek határait feszegette ez a híd.
A híd helyének a tervezésénél, sőt már az előkészítés idején minden szakember kijelentette, hogy annak nem a folyó legkeskenyebb helyén kell majd állnia, mert attól féltek, ha a legkeskenyebb helyre építik, akkor a Dunában álló pilonok veszélyesen leszűkítik a folyót, ami a jégzajlásnál gondot jelentett volna. (Folyóban álló pilon nélküli hidat az akkori technikával nem igazán lehetett volna építeni.) Mivel az akkori Pest határa nagyjából a mai Kiskörút és a Nagykörút közötti területen húzódott, és a Lánchíd Pest északi határánál helyezkedett el, viszonylag szűk terület jöhetett szóba. Az angol szakértők egyértelműen a későbbi híd helyét jelölték ki.
A hidat tehát az akkori technika miatt nem lehetett máshova építeni, de ott volt a Várhegy, amelynek pont nekifutott az átkelő. Nem véletlen, hogy már 1842-ben javasolta Széchenyi István, hogy meg kell építeni ezt az átjárót. Az ötlet nem az övé volt, azt már korábban mások felvetették, de Széchenyi sokszor nem a saját ötleteit vitte végig, az ő képessége leginkább az volt, hogy a sok terv közül megtalálta a leginkább kivitelezhetőt, és meg tudta szervezni a munkát.
Épp ezért gyűltek össze 1846-ban Széchenyi István vezetésével az Alagút Társaság alapítói. Olcsóbbnak tűnt ugyanis a hegyet átfúrni, mint a hidat jóval drágábban másutt felépíteni. Az alagút építésének költségét ekkor nagyjából 300 000 forintra tették, ami a teljes híd 5 milliós tervezett költségéhez képest elenyésző volt.
Még csak az előkészületeknél tartottak 1846-ban , de például az már tudott volt, mivel a Helytartótanács előírta, hogy a leendő építkezés során egy kisebb, mindössze 4x3 láb, azaz 1x1,2 méteres járatot kell készíteni, ezzel bizonyítandó, hogy a terv kivitelezhető.
A következő években azonban nagyon sok dolog nem történt a konkrét építés terén, mert rengeteg kérdést kellett még tisztázni. Az egyik – ez később, a tényleges építésnél is felmerült – a hadvezetés fenntartása volt. A budai Vár 1840-es években aktív katonai létesítmény volt, és mint ilyen, nem igazán dobogtatta meg a hadvezetés szívét, ha egy fontos erőd alatt egy széles járat húzódik, az meg főleg nem, ha ebből az átjáróból még egy külön járat vezet esetleg az erőd kellős közepébe, mert ez az adott objektum védhetőségét alapjaiban rengeti meg. Voltak más problémák is, erről Széchenyi István így írt William Tierney Clarknak 1846. január 16-án:
„A budai alagutat illetőleg számos ülésünk volt. Két párt áll szemben egymással. Ebből következően az aláírások nem haladnak túlontúl gyorsan. Az egyik párt, élén néhány budaival, a dolog műszaki kivitelezését hazánkfia kezébe kívánná letenni, míg jómagam és a báró is nem kívánunk tudni kísérletező mesterekről, hanem az ügy Ön általi irányítását kívánjuk. A részvények ára 10 sterling font egyenkint, és úgy mondják, hogy igen hasznot hajtó vállalkozás lesz, nem tudom, mit gondoljak róla, de meglehet, néhányat tán Önnek is át kellene vennie.”
A báró, akit Széchenyi említett, Sina György volt, és a részvények 10 fontos ára az akkori hazai forintban 96-100 forint körül volt, ami nagyon sok pénzt jelentett. (A Lánchídnál egy részvény 500 forint volt, de lehetett részletre venni, és többen is vehettek egy részvényt.) Tierney Clark ekkor előzetes terveket készített az alagúthoz, amelyek később Clark Ádám végleges terveihez nagyon jól jöttek.
Az alagút ekkor nem épült meg, csak 1853 és 1857 között, és többe került 300 000 forintnál, a teljes ára 524 000 forint lett.
Nyitókép: Az Alagút hosszmetszete 1857-ben, részlet (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1856. április 27.)
