Buda és Pest fejlődésének az 1867-es kiegyezés adott igazán nagy lendületet, de már előtte is óriási változások zajlottak az ikerfővárosban. Jól mutatja ezt a népesség számának emelkedése: míg 1845-ben Buda és Pest lakossága együttesen 121 901 fő volt az 1894-es Fővárosi Statisztikai Évkönyv összesítése alapján, a népszámlálási adatok szerint 1880-ra túllépte a 355 ezret, a századfordulóra a 700 ezret, 1920-ra majdnem 930 ezerre emelkedett, az 1930-as adatok szerint pedig az egymillió főt is átlépte. A növekedést nem a természetes szaporodás, hanem főként a munkalehetőség reményében beköltözők tömege táplálta: az 1881 és 1890 közti években megfigyelhető gyarapodás 86,7 százaléka, a következő évtizedben 70,2 százaléka ebből származott, de még 1901 és 1910 között is 55,8 százalék volt az arány.
Nemcsak a városhatáron belül lakott egyre több ember, hanem azon kívül is: Budapest körül már ekkor elkezdett kialakulni egy agglomerációs gyűrű, az akkoriban még önálló településnek számító városok, mint Kispest vagy Újpest népessége is ütemesen gyarapodott. Ilyen – társadalmi szempontból fénysebességnek számító – növekedéssel a lakások számának bővülése nem tudott lépést tartani. Míg a XIX. század közepén Pesten körülbelül 5500, Budán 4000 épület állt, a századfordulóra a szám Pesten megduplázódott, Budán az ötven évvel korábbi másfélszeresére nőtt. A darabszám mellett az épületek magassága is nőtt: Míg 1849-ben még a pesti és budai házak 77,5 százaléka földszintes volt, 1910-ben már csak az 52 százaléka. Ezt a folyamatot támogatta Közmunkatanács is – sőt, bizonyos részeken egyenesen előírta a többemeletes házak építését. A városrendezésre 1871-ben kiírt pályázatot Lechner Lajos Veritas jeligéjű munkája nyerte, a második díj Feszl Frigyesé lett. Bár egyik pályamű sem maradt fenn teljes egészében, az 1873-ban elfogadott egységes szabályozási terv sok elemet tartalmazott azokból.
Mint láthattuk, Budapest hihetetlen ütemű fejlődésnek indult (1870-ben még csak a 16., 1900-ban már a 8. legnépesebb város volt Európában), ahol folyamatosan nőttek ki a földből az újabb és újabb épületek, a lakások száma mégsem tudott lépést tartani a népességgyarapodással, így a lakhatási körülmények meglehetősen rosszak voltak. Budapest székesfőváros statisztikai és közigazgatási évkönyve szerint például 1910-ben a fővárosban közel 78 ezer egyszoba-konyhás lakás volt, amelyekben majdnem 350 ezer ember élt, a 42,5 ezer kétszobás lakásban valamivel több mint 200 ezer. Három- vagy annál több szobás lakásból volt a legkevesebb, körülbelül 33 ezer, 170 ezer lakóval.
Bár a XIX. század vége óta zajló építkezések következtében a XX. század elejére Budapesten páratlanul egységes és harmonikus városkép alakult ki, a lakáshiány olyan probléma volt, amit a piac nem volt képes megfelelően kezelni, így az állam időről időre kisebb-nagyobb léptékű házépítési programokkal próbált javítani a helyzeten. Az első jelentősebb léptékű program a fővárost 1906 és 1918 között irányító Bárczy István polgármestersége idején valósult meg. A tízes évek elején összesen 7500, jelentős részben szoba-konyhás lakást építettek telepszerűen többek között a Százados úton és a Mihalkovics utcában, de többemeletes bérházakat is – ezeket már főleg tisztviselők számára –, így a Rerrich Béla tervezte Aréna (ma Dózsa György út) 138–142-t, a Hübner Jenő tervezte Üllői út 119-et és a Pecz Samu által tervezett Üllői út 121-et a Haller utca sarkán, vagy éppen a Margit körút 64. számú épületet (Nagy Virgil). Ezekben már két-, három-, négyszobás lakások voltak fürdőszobával.
Bár az akkori Budapest határán kívül épült, külön megemlítendő ebből az időszakból a kispesti állami munkás- és tisztviselőtelep építése, amelyet ma Wekerletelepként ismerünk. Építéséről 1908-ban született törvény, majd 1909 indult a munka, és az első világháborúig az épületek 90 százaléka felépült. A folyamat ekkor megszakadt, majd lassan haladt tovább, ám a húszas évek végére befejeződött. A házak 70 százaléka földszintes volt, mindegyik lakáshoz tartozott kert is, az átgondolt tervezésnek köszönhetően a telep máig a legjobban sikerült állami lakásépítések közé tartozik.
Az első világháború után a lakáshelyet azonban tovább romlott, amihez a gazdasági válság mellett az elcsatolt területekről a megcsonkult országrészbe áramló több tízezer ember is hozzájárult. A hatóságok a válsághelyzetet szükséglakások, barakktelepek építésével próbálták orvosolni, összesen 17 ilyen lakónegyed létesült a fővárosban és környékén, közöttük az egyik legismertebb, a Mária Valéria-telep a mai József Attila-lakótelep helyén. Emellett azonban bérházakat is építettek, összesen több mint 3800 lakással, amelyeknek azonban csak kisebb hányada volt három- vagy négyszobás, ilyenek épültek például a Budaörsi úton vagy a Németvölgyi úton. A lakásépítést ösztönözte a beruházók 1923-ban bevezetett adókedvezménye és a lakbérszabályozás lazítása is, így az építkezések száma ismét emelkedni kezdett, egyre több lakást adtak át. Érdekes gyakorlat volt a házparcellázás is, amely a bérházak társasházzá alakítását takarta: a bérlakásokból pedig öröklakások lettek. Ez azonban csak tulajdonjogi átrendezés volt, mégha az életminőséget javította is azok körében, akik megengedhették maguknak a lakásvásárlást.
Mindeközben a népjóléti minisztérium bérházépítési programmal próbálta javítani a lakhatási gondokat, 1925-ben hat ház építésére írtak ki tervpályázatot, amelyet Heinz Béla, Schömer Ferenc, Fischer József, Müller Félix és Lechner Loránt nyert. A következő év nyarán már arról számolt be a sajtó, hogy a Pannónia, a Tátra és a Visegrádi utcában épülő házak már tető alatt vannak, bennük összesen 65 két- és háromszobás lakással, “mérsékelt bérösszeggel” (Építő Ipar – Építő Művészet, 1926. augusztus 15.).
Ebben az évben, 1926-ban indult Liber Endre fővárosi tanácsnok, későbbi alpolgármester vezetésével az a kislakásépítési program is (A Bárczy-féle program mintegy folytatásaként), amelynek keretében 1929-ig 57 új házat építettek, 887 lakással. Ezek közé tartozik többek között például a Bécsi út 88–92. szám alatti épületegyüttes, Hikisch Rezső és ifj. Paulheim Ferenc munkája. Az építkezés magántőke bevonásával zajlott, az Angol–Magyar Bank finanszírozta, melynek a főváros részletekben törlesztette az összeget. A jellegzetes épület több ismert ember lakóhelyéül is szolgált, itt lakott Réthey Lajos színművész, Orbán Ottó költő-műfordító és Göncz Árpád köztársasági elnök, valamint itt forgatták a Keménykalap és krumpliorr című, 1978-as ifjúsági film számos külső jelenetét.
Az 1929-ben kirobbant világválság átmenetileg ismét rontott a helyzeten, a lakásépítések csak 1932 körül indultak újra. A magánberuházásokat 1934-től házadómentességgel ösztönözte a főváros, az állami építtetők között pedig megjelentek az olyan intézmények, mint az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI), vagy a Magánalkalmazottak Bizosító Intézete (MABI), amelyekhez egész lakónegyedek létrehozása kötődik. Ilyen volt az angyalföldi és az albertfalvai telep vagy a Tisza Kálmán (ma II. János Pál pápa) téri OTI-lakóházak.
Állami, illetve állam által támogatott lakásépítésekből tehát már a XX. század elején sem volt hiány, ezek léptéke azonban meg sem közelítette a II. világháború után lakótelep-építések volumenét – ez azonban már egy másik történet.
Nyitókép: Az Aréna (ma Dózsa György út 138-142. szám) alatti kislakásos bérház Rerrich Béla tervei szerint épült (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény
