Város vagy nem város? Ez a kérdés határozta meg Budafok közéletét a múlt század húszas éveinek elején. A várossá válás ellenzői attól tartottak, hogy a városi státusz magasabb adóterheket, növekvő kiadásokat eredményez. Akik viszont a várossá válást támogatták a kulturális és szociális színvonal emelkedésével, a fejlettebb közmű- és intézményhálózat megteremtésének lehetőségével, valamint a település gazdasági rangjának erősödésével érveltek.
Végül a község elöljárósága 1925-ben kezdeményezte Budafok várossá alakulását, és erre a válasz – éppen száz esztendővel ezelőtt – 1926. január 26-án jelent meg. Rakovszky Iván belügyminiszter az 1886. évi XXII. törvénycikk 150. és 151. paragrafusai alapján rendezett tanácsú várossá nyilvánította Budafokot.
A városi rang azonban nemcsak új lehetőségeket, hanem új kötelezettségeket is jelentett. Az elsők között merült fel az igény egy olyan városházára, amely méltó az új státuszhoz, és képes befogadni a megszaporodott feladatokat, hivatalokat, tisztviselőket. Már 1926 tavaszán napirendre került egy új városháza megépítésének gondolata. Az akkori elöljárók előtt azonban két kérdés tornyosult: miből és hol?
A pénzügyi fedezet megteremtése nem tűnt egyszerűnek, ám a történelem ezúttal kedvező körülményt kínált. A Népszövetség közvetítésével az amerikai Speyer bankház jelentős kölcsönt biztosított Magyarországnak, amelyhez Budafok is csatlakozhatott. A város eredetileg húsz milliárd inflációs koronát kívánt felvenni, amelyből átfogó fejlesztéseket terveztek: csatornázást, vízvezeték- és világítási hálózat kiépítését, út- és lakásépítéseket, szabályozási tervek elkészítését és a városháza felépítését.
Végül a remélt összeg mintegy háromnegyede, hozzávetőleg 25 000 dollár jutott Budafoknak, így a tervek is szűkebb keretek közé szorultak. A külföldi kölcsönt azonban 350 000 pengős hazai hitel egészítette ki, s ezzel együtt már biztosíthatóvá vált a városháza megvalósításának pénzügyi fedezete.
Miközben a kölcsönfelvételi tárgyalások zajlottak, az újonnan megalakult városi képviselő-testületben heves vita bontakozott ki az épület helyszínéről. Végül itt is egy szerencsés véletlen oldotta meg a dolgot: eladóvá vált a Brázay Vegyészeti Gyár budafoki épülete.
A híres pesti kereskedő Budafokon nyitott gyárat, szappant és illatszert is gyártottak
Brázay Kálmán 1839. október 16-án született Kiskunhalason, földbirtokos családban. A szabadságharc leverése után apját fogságra ítélték, s bár később szabadult, a család élete gyökeresen megváltozott. A Temes megyei Csákóvárra költöztek, ahol folytatták a gazdálkodást, ám a megélhetés egyre nehezebbé vált. A gyermekeket igyekeztek mielőbb munkába adni, hogy ezzel is segítsék a család fennmaradását. Így került az alig tizenhárom éves Kálmán Temesvárra, ahol egy fűszerkereskedésben lett inas. Szorgalma, tehetsége és munkabírása már ekkor megmutatkozott. Az inasévek után Szegeden, Baján és Budapesten is szerencsét próbált, mígnem végül Bécsbe ment tanulni. Egy előkelő fűszerüzletben helyezkedett el, ahol kitanulta a szakma minden csínját-bínját. Később bejárta Európát is, tapasztalatot gyűjtött, megismerte a kor legmodernebb kereskedelmi és gyártási módszereit.
1862-ben tért vissza Pestre, és három évvel később, 1865-ben megnyitotta saját fűszeráru-üzletét a Múzeum körúton. Elsősorban rumot, teát, likőröket, szörpöket és különféle gyarmatárukat forgalmazott. A legnagyobb sikert azonban egy saját receptje alapján készült készítmény hozta meg számára: a Brázay-féle sósborszesz.
A „csodaszer” eredetijével Franciaországban ismerkedett meg. Ott az alkoholba kevert, sós és illatosított vizet fáradtság és fájdalom ellen használták. Brázay Kálmán ennek nyomán kísérletezte ki saját változatát: finomszeszbe növényi olajokat és aromákat kevert, majd sós vízzel hígította. Később a só nélküli változatot is kidolgozta.
A Brázay-féle sósborszesz rövid idő alatt rendkívüli népszerűségre tett szert. Olyan ismert személyiségek használták és ajánlották, mint Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Benedek Elek vagy Molnár Ferenc. Mai szóval élve influenszerként mesékben, novellákban, versekben és humoreszkekben dicsérték a készítmény hatását. A sósborszesz még az emigrációban élő Kossuth Lajoshoz is eljutott, aki a korabeli feljegyzések szerint szintén elismerően szólt jótékony hatásáról.
A népszerű terméket a cég vegyészeti részlegében állították elő, amely Brázay Kálmán Vegyészeti Gyár néven vált ismertté. A vállalat 1901-ben jelent meg Budafokon, miután a fővárosban már nem tudott tovább terjeszkedni. Bár a cég továbbra is az alapító nevét viselte, ekkorra már fia, Zoltán volt a tulajdonos. Brázay Kálmán 1900-ban visszavonult pellérdi birtokára, ahol élete utolsó éveit töltötte; 1925-ben hunyt el.
A Brázay cég budafoki építkezéséről szinte egyáltalán nincs adat, feltételezhető, hogy már meglévő épületeket vettek igénybe a gyár létesítésekor. Több helytörténeti tanulmány egy 1902-es keltezésű képeslapra hivatkozik, amely szerint abban az időben már állt a két földszintes épület. Itt készült a sósborszesz és több más kozmetikai termék, sőt 1906-ban már illatszerek és szappanok is kerültek ki a telepről. A cég életében döntő változást hozott, hogy 1919-ben részvénytársasággá alakult és a budafoki részleg bővítését tervezték. Ezt azonban Budafok nagyközség képviselő-testülete nem engedélyezte. Ez vezetett ahhoz, hogy a Brázay cég visszaköltözött Pestre, a gyárat pedig eladásra kínálták. A vevő nem volt más, mint maga Budafok városa, amely ezzel megtalálta a helyét az új városházának. (Érdekesség, hogy korábban a gyufagyár is meg akarta vásárolni a területet, de ők sem kaptak engedélyt a telephely bővítésére.)
Budafokon nem mindenki lelkesedett a városháza építéséért
Budafok 1926-ban 86 ezer pengőért vásárolta meg a Brázay-féle ingatlant. Ekkor a telken már három épület állt. A két gyárépület hasonló méretű, párhuzamos észak–déli tájolású, téglalap alaprajzú, magas földszintes ház volt nyeregtetős fedéssel. A nyugati épületet északról tűzfal határolta, a keletit pedig egy alacsonyabb épületszárny kapcsolta a telek belsejéhez.
Az új városháza tervezésére nem írtak ki pályázatot, hanem a városban élő építészt, Bathó Lajost bízták meg, aki 1927-ben mutatta be a terveit. A két régi gyárépületre egyenlő magasságú és architektúrájú emeletet tervezett, a két épület összekötését pedig egy új épületszárnnyal oldotta meg, amely természetesen illeszkedik a két régi épület közé. Az épület tömegéből kiemelkedő középrizalit a homlokzat domináns elemeként jelenik meg a két saroktoronnyal és az árkádos főbejárattal.
Miközben a város vezetése a tervekről értekezett, a helyiek egyre élesebb bírálatot fogalmaztak meg. A Friss Újság 1928. január 15-én megjelent számában például Budafok „egyik vezető polgára” elégedetlenkedett; feleslegesnek tartotta a „fényes, nagyszabású” városháza építését. Külön kifogásolta, hogy „az építkezést olyan sürgősnek tartják, hogy már az idén hozzákezdenek”. De voltak olyanok is, akik pedig pont azt nehezményezték, hogy még mindig nem kezdődött meg az építkezés.
A munka végül 1928 őszén indult el, a kivitelezést a szintén budafoki illetőségű Reiber Lőrincre bízták, jóllehet nem az övé volt a legolcsóbb ajánlat. A hosszas várakozás után az építkezés gyorsan halad, decemberre a falazás is elkészült és megkezdődhetett a főbejárati oszlopos előcsarnok építése. 1929 tavaszán már a középrizalit munkáinak a befejezésénél tartottak.
Nem avatták fel a városházát
Az épület végül kevesebb mint egy év alatt készült el, a városvezetés 1929. október 8-án költözött be az új Városházára. Sokan számítottak nagy avatási ünnepségre, de a képviselő-testület erre végül nem szavazott meg forrást, csak egy ünnepi misét celebráltak a Szent Lipót-templomban. A bemutatott tervek és az elkészült épület között több, jellemzően formai eltérés is van, például a középrizaliton a saroktornyok formájában, a magyaros díszítőelemek megjelenésében.
Az épület jellegzetességei közé tartozik a bejárat hármas árkádíve, a díszterem magas, keskeny ablakai, a könyöklőpárkányok, a középerkély, az oromzat és az erőteljes, kazettás eresz. Az épület lábazata terméskőből készült, az ablakok, ajtók, illetve a kőből készült erkély rácsozata boglyaíves, vagyis a félkörívet idéző, felül enyhén lapított ívformát követik. Ez a népies motívum jelenik meg például a főbejáraton és a szélfogón, a pincelejáró előtetőjén, de még a díszterem pulpitusán, illetve a székeken is.
Vadas Ferenc művészet- és várostörténész az épületet bemutató kiadványban úgy fogalmazott, hogy a „budafoki városháza azon építészeti alkotások közé tartozik, amelyek még a két világháború között is folytatni próbálták a magyar nemzeti stílus megalkotására irányuló századfordulós törekvéseket. Ezen a magyaros irányon belül nem a lechneri szecesszió, hanem a Kós Károly és a fiatalok fémjelezte, részben népies ihletésű irányzat egyik kései példája.”
A hordógyáros villája lett a polgármester rezidenciája
A városháza megépítésével párhuzamosan Budafok város vezetésében az a gondolat is megfogalmazódott, hogy a polgármester számára közvetlenül a városháza közelében kellene megfelelő lakást biztosítani. Ennek jegyében 1928-ban megvásárolták Fáber Frigyes hordókészítő villáját, amelyet a mester az 1890-es évek végén építtetett saját célra.
Garbóczi László helytörténész közlése szerint az épület 1929-től 1950-ig a mindenkori budafoki polgármester lakásául szolgált. Amikor 1950-ben Budafokot a fővároshoz csatolták, az egykori polgármesteri lakásból gyermekorvosi rendelőt alakítottak ki: ez volt az úgynevezett Zöld Kereszt rendelő. Az épület egészen 1967-ig, az új kerületi járóbeteg-szakellátó megépítéséig őrizte ezt a funkcióját.
Ezt követően az épület különböző politikai és társadalmi szervezetek használatába került: előbb a Hazafias Népfront, majd a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) és a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) működött falai között, a rendszerváltás után pedig a Magyar Szocialista Párt használta. Budafok–Tétény önkormányzata végül 2018-ban tudta visszavásárolni az addigra erősen leromlott állapotú épületet. Nemrég született meg a döntés arról, hogy az épületet felújítják, fogorvosi rendelőt, valamint egy multifunkcionális közösségi teret alakítanak ki benne.
Egy villa, két árfolyam: a Fáber-villa eladásának kérdése az igazságügyi miniszterig is eljutott
Talán kevésbé ismert, hogy a Fáber-villában egy időben a Brázay Kálmán Vegyészeti Gyár irodái működtek. A vállalat 1910-ben bérelte ki az épületet, és a szerződés tartalmazott egy opciós kikötést is: a gyár tizenkét éven belül bármikor megvásárolhatta volna az ingatlant 170 000 koronáért.
A Brázay-cég 1920-ban élt is ezzel a lehetőséggel, csakhogy a szerződésben szereplő 170 000 aranykorona helyett 170 000 papírkoronát ajánlott fel – vagyis a vételár alig két százalékát. Fáber Frigyes nem volt hajlandó az ingatlant ilyen feltételekkel átadni, az ügy pedig a törvényszék elé került.
A bíróság ugyan hatálytalannak nyilvánította a Brázay-cég opcióját, ám az ítéletben az is szerepelt, hogy a vállalat jogosult az ingatlant az „aznapi”, vagyis az 1921. június 30-i értéken megvásárolni. Ennek az értéknek a megállapítása másfél évet vett igénybe; végül 5 millió koronában határozták meg az összeget. A kúria ennek alapján kötelezte Fáber Frigyest, hogy ezen az áron adja át a villát.
A tulajdonos azonban erre sem volt hajlandó, arra hivatkozva, hogy az eltelt másfél év során a pénz értéke feltűnő mértékben csökkent, miközben az ingatlanok ára számottevően emelkedett. Újabb jogi eljárás indult, az ügy még az igazságügyi miniszter elé is eljutott. Végül az a döntés született, hogy mivel a Brázay-cég nem valorizálva kívánta megfizetni az 5 millió koronás vételárat, az opció érvénytelen, és Fáber Frigyes megtarthatta az ingatlant.
A hordógyáros a villát néhány évvel később Budafok városának adta el, amely így nemcsak a városházát, hanem a polgármesteri lakást is egykori iparos- és vállalkozói világ örökségéből alakíthatta ki.
Nyitókép: A budafoki városháza (Fotó: Wikipédia)
