Egy 1982 óta fővárosi védelem alatt álló fa nyomába eredtünk Óbudán. Kíváncsiak voltunk rá, hogy a III. kerület hegyvidékén, a Táborhegy oldalában rábukkanunk-e valamilyen különleges famatuzsálemre. Először szándékosan nem is néztünk házszámot: majd bizonyosan a szemünkbe ötlik a rendkívüli példány. 

De elsőre nem ötlött. A Királyhelmec utcához a Bécsi úttól kell felkapaszkodni, elég meredeken. Kellemes kertvárosias rész ez, leginkább új vagy viszonylag új építésű családi házakkal. Eleve sem számítottunk másra: Óbudának ez a része nem olyan régen népesült be. Ha történetét nézzük, beépíthették volna hamarabb is, hisz az egykori szőlőskertek, amelyek az egész hegyoldalt beborították valaha, az 1880-as évekre egyszerre csak kipusztultak a filoxéra miatt. A hegy tövében ekkoriban létesítettek egy temetőt: külön parcellákkal a római katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó felekezetűek számára. Nem sokáig működött, 1910-re már be is zárták, létére mára már csak az irodaházzá átalakított egykori zsidó szertartási épület emlékeztet, meg az óbudai szabadidőpark fasorai. 

A temető felszámolásának és egyúttal a terület késői betelepülésének ugyanaz az oka: a talaj. A javarészt löszös és agyagos talaj, amely könnyen megcsúszik. És amelyre ezért nehezebb építkezni. Viszont téglakészítéshez remek: ezen alapult Óbuda évszázados téglaipara. Az óbudai hegyoldalban végig még a II. világháború idejében is anyagbányák voltak. 

Kiránduló gyerekek az 1930-as években: az óbudai hegyoldal kopár, füves, háttérben egy téglagyár (Forrás: Fortepan)

Ahol nincsenek régi villák, ott hiába is keresnénk egykori parkok viharokat átvészelt famatuzsálemeit vagy különleges fajokat. Az egykori természetes környezet utolsó mohikánjaival sem számolhatunk: itt inkább füves-bokros terület volt – azután, hogy a szőlő kipusztult. 

Megnéztük hát a pontos címet: a 3-as számú ház kertjében érdemes keresni a védett fát. Ez az utca a Zúzmara utca felőli végén áll, meglehetősen lejtős terepen. Viszonylag új építésű, takaros családi házat találtunk, és a kertjében valóban ott állt egy szép nagy hársfa. Nagyjából ötven-hatvan éves lehet ez a – pontosabban megnevezve – krími hárs. Ez a faj, mint a neve is mutatja, valószínűen a Krím félszigetről származik. Szép, kúpos koronájú fává nő, és ami talán még fontosabb, jól tűri a városi levegőt és egyéb körülményeket, és a levéltetvekkel szemben is ellenállóbb. Ritkaságszámba megy nálunk, és ha kifejezetten ezt az alfajt nézzük, fánk Budapesten egyedülálló méretű. (Ha tágabb értelemben a hársakat, akkor nem: hozzá viszonylag közel, a Hármashatár-hegy túloldalán például egy nagyjából 250 éves rokona áll.)

Takaros családi ház, balra a hársfa (A szerző felvétele)

A falhoz szorítva, épületek közé ékelődik be az 50-60 éves fa (A szerző felvétele)


A Királyhelmec utcai kertben a garázs mellett jutott hely neki: ha tovább vastagszik a törzse, hamarosan annak faláig fog érni. Ha önmagában állna egy legelőn, tekintélyt parancsolnának méretei, itt viszont egy kissé be van szorítva az épületek közé, nehezen lehetne még egy padot is letenni alá. Egészséges, ottjártunkkor már jól látszottak kis gömbös termései is – tehát amúgy minden rendben vele.

Egy szép fa, de semmi különös. Fővárosi védelembe vonását egykor talán a ház tulajdonosai kezdeményezhették, azonban a 2000-es évek elején lefolytatott felülvizsgálat során végül megvonták tőle ezt a címet. Egyszóval ma ez a hárs is egy a többi szép, kertes házban növő fa közül. Egy azok közül a terebélyes fák közül, amelyekről nem szól rendelet vagy jogszabály, nem írnak róluk sehol, mégis értéket, személyes és közösségi értéket képviselnek: ezért mindenkor védelemre méltók.