A budai Vár kertjeinek története a XIII. századig vezethető vissza. Ekkortól számos oklevél említ magyar nevű fákat, amelyeket már bekerített (innen ered a kert szó) helyeken termesztettek. Az esztergomi érsek 1243-ban például panaszt is tett a királynál azért, mert almáskertjét és szénáját a dunai hajósok megdézsmálták, akiket halállal büntettek tettükért – idézi fel a történetet Jeszenszkyné Bucsi Éva Szemelvények a budai királyi kertek történetéből című írása.

A budavári királyi rezidenciát már Nagy Lajos és Luxemburgi Zsigmond idején is díszkertek, szőlős- és gyümölcsöskertek vehették körül.  A várkertek virágkora azonban Mátyás idejére tehető, amikor kora reneszánsz királyi kertek számtalan eleme, például labirintus és vadaspark is volt a Várhegy lejtőin. A török kori átmenet után a várkertek újabb virágkora a XIX–XX. század fordulójára, a Budavári Királyi Palota Ybl–Hauszmann-féle átépítésének idejére tehető.                                                                                            

Mindennek kapcsán joggal kérdezhetnénk: hogyhogy nincs tele a budai Vár ősrégi fákkal? A Buda történelmét ismerők azonban tudják, az is csoda, hogy egyáltalán néhány fa túlélte a viharos eseményeket: az újkori várostromokat, forradalmakat és szabadságharcokat, a második világégést, és akkor az átépítésekről és bontásokról még nem is beszéltünk: ha egy fa netán átvészelte a csatákat és a tűzvészeket, elkerülte az élelem és tűzifa nélkül maradt lakosság fejszéit, az újjáépítéseket vezető tervezők szimpátiáját is el kellett nyernie mindig.

Budapest egyik legöregebb fája mindent túlélt

A Budavári Palota környezetében a Várkapitányság NZrt. gondoskodik a növényállományról és a zöld felületek megújításáról. A társaság szakértők közreműködésével felmérte és összegyűjtötte a megmaradt, történeti jelentőségű budavári fákat. Közülük az egyik legjelentősebb érték a budai Vár Déli nagy rondellája mellett álló óriási japánakác (pagodafa), Budapest egyik legöregebb fája.

A földbe kerülésekor még botanikai különlegességnek számító növényt minden bizonnyal József nádor kertésze, Tost Antal ültette az 1790-es években. A fa túlélte az 1848–1849-es forradalmat, a várkertek XIX. század végi átalakításakor viszont majdnem áldozatul esett Petz Ármin terveinek.

A legenda szerint a már akkor is öreg fát egy idős kertész, Mráz Károly furfangja mentette meg, aki az arra sétáló Ferenc Józsefnek elpanaszolta, hogy a japánakácra fejsze várna, a király pedig a fa történetére való tekintettel megmentette a növényt.

A budai Várnegyed legöregebb fája a Déli nagy rondellán található japánakác (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A török eperfa, amely megmentette a magyar hadnagy életét

Vannak, akik szerint az eperfákat a törökök hozták be Magyarországra, ők ültették az első – mára már jobbára elpusztult – példányokat is. A budai Várban ma már csak egy helyen találkozhatunk idős eperfával, a Táncsics Mihály utca 9. szám alatti régészeti tárlat szabadtéri helyszínén. Ültetését minden bizonnyal a selyemláznak köszönheti. Egykor ugyanis Mária Terézia császárnő úgy gondolta, a selyemtermeléssel fel lehetne virágoztatni a magyar vidéket: mivel pedig a selymet olyan hernyók termelik, amelyek csak eperfalevéllel táplálkoznak, országszerte, így Budán is megjelentek az epreskertek.

A selyemláz azonban idővel alábbhagyott, az akkori eperfák többsége eltűnt. A megmaradt utolsó mohikánok azonban – finom termésük mellett – még emlékeztetnek minket a magyar selyemtermelés aranykorára.

Eperfa a Táncsics Mihály utca 9. szám alatti régészeti tárlat szabadtéri helyszínén (Fotó: Kárász Karolina/Várkapitányság NZrt.)

Csemegeként árulták egykor a budai fügét

Más egzotikus gyümölcsű fák is élnek a budai Várban, mégpedig a fügék. A T9 kertjében, a Lőportár déli oldalán két ismeretlen korú, de feltehetőleg idős, jókora példány hajt, és kínálja bő termését.  Megtalálható egy fügefa a Dísz téri De la Motte–Beer-palota udvarán is. A délről származó fügét minden bizonnyal szintén a törökök hozták be Magyarországra, ahol hamar népszerűvé vált: a Gellért-hegy déli lejtőin például valóságos ültetvények voltak, egykor árulták is a gyümölcsüket. Léteztek magyar viszonyokra nemesített fajták is, ezekből azonban mára alig maradt néhány.

Fügefa a Táncsics Mihály utca 9. szám alatti területen, a T9 régészeti kiállítás szabadtéri helyszínén (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Fügefa a Dísz téri De la Motte–Beer-palota udvarán (Fotó: Kárász Karolina/Várkapitányság NZrt.)

Ha a jelképértékű növényeknél járunk, nem maradhatnak ki a mandulafák sem. Korai virágzóként, a tavasz hírnökeiként már a reneszánsz kor óta az új eszméket, a megújulást jelképezik, Janus Pannonius allegorikus költeményt is írt egy Pannóniában nőtt mandulafáról. A T9 kertjét két példány is díszíti, egyikük 100 évet is megélt már: ezzel a budai Vár legkorosabb mandulafája.

Mandulafák a páratlan panorámájú T9-ben (Fotó: Kárász Karolina/Várkapitányság NZrt.)

Tölgyek, gesztenyék, hársok és platánok: a fák királyai, a királyok fái

A várbéli történelmet tehát kevés fa élte túl. Bár a II. világháború utáni átépítéseknél két, a Hauszmann-kori kertből származó vörösgesztenyét kalodás módszerrel lesüllyesztettek az új, öt méterrel lentebb található barokk udvarba, a növények néhány évtized múlva elpusztultak.

A föntieken kívül a többi fa többsége későbbi telepítésű, de ezek között is vannak olyanok, amelyek mára szép, egészséges és értékes növényekké fejlődtek. Ilyen például az Újvilág kert déli kapuja mellett álló oszlopos jegenyetölgy, amelyet a hatvanas évekbeli átépítés során ültettek el, és amelyet a Szarvasi Arborétum faiskolájából hozatott a munkákat irányító Gerő László építész-történész.

A tölgy várbéli megjelenése szimbólumértékű, ez a fafaj ugyanis régóta az élet és az erő szimbóluma, nem véletlenül ábrázolták gyakran Mátyás királyt is tölgyfa koszorúval a fején.

 Oszlopos tölgy a Déli kertekben (Fotó: Kárász Karolina/Várkapitányság NZrt.)

A tölgyeknek éppúgy helyük van a budai Várban, mint a hársaknak, amelyekből több szép, öreg példányt megcsodálhatunk az Anjou-bástya sétányán, illetve az Ellyps sétány területén. Utóbbi 100-120 nyarat is megélt már, és egykor a nemesi kertek büszkesége volt a platánokkal és tölgyekkel együtt. Csakúgy, mint a vadgesztenyék, amelyekből a Tóth Árpád sétányon egész fasor nő, de az Ellyps sétányon is áll négy 60-80 éves példány.

Gesztenyefák az Ellyps sétányon (Fotó: Kárász Karolina, Várkapitányság NZrt.)

Hársfa az Alagút teraszán (Fotó: Kárász Karolina/Várkapitányság NZrt.)

A budai Vár jeles fáinak mindegyike értéket képvisel: némelyekhez izgalmas legendák kötődnek, mások önmagukban hordozzák az ősi jelképeket. Nemcsak elődeink hagyatékai ők, hanem saját történelmünk élő tanúi, amelyeknek megóvása mindannyiunk érdeke. Hogy még sokáig pihenhessünk lombjuk alatt.

Nyitókép: A főváros egyik legidősebb fája, a nagy rondella mellett álló japánakác (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)