Hikisch Rezső 1876. szeptember 3-án született Budapesten Hikisch Lajos és Schwarz Franciska gyermekeként. A szülők Klösz György híres fényképészt kérték fel fiuk keresztapjának, aki épületek, városképek készítésével írta be magát hazánk kultúrtörténetébe. Hikisch Lajos egyébként építész volt, fia pedig követte apját ezen a pályán. Első tapasztalatait is az ő vállalkozásában szerezte, majd formális keretek között a Felső Építő Ipariskolában tanult, ahol 1894-ben szerzett oklevelet.
Ezután két évet dolgozott Ray Rezső Lajos irodájában, majd tudása bővítése érdekében 1896-ban beiratkozott a drezdai Művészeti Akadémiára, ahol Paul Wallott, a berlini Reichstag tervezője volt a mestere. Három évig tanult Szászországban, ahonnan 1899-ben Bajorországba költözött, hogy Theodor Fischer mellett szerezhessen további tapasztalatokat. Összesen négy évet töltött Németországban és ez az időszak alapvetően határozta meg későbbi tervezői stílusát is. Hazaérkezésekor, 1902-ben magával hozta a német hatásokat, melyekről könnyen felismerte a magyar építésztársadalom.
Számos tervpályázaton indult ugyanis, munkái többségén pedig olyan németes klasszicista stílust alkalmazott, amely másra nem igazán volt jellemző Magyarországon. Sokkal akadémikusabb, sokkal precízebb és letisztultabb klasszicizmus volt ez, mint amihez itthon hozzászoktak az emberek, ezért viszonylag kevés épülete valósult meg. Az emlékművekhez, síremlékekhez viszont tökéletesen alkalmas volt ez a stílus, hiszen az ősiségével, monumentalitásával az örökkévalóságot remekül érzékeltette.
Már hazatérésének évében, 1902-ben elindult a Kossuth-mauzóleum tervpályázatán, melyen rögtön harmadik helyet ért el. A kör alaprajzú építményt oszlopok tartják és egy lanternás félgömbkupola koronázza. A hengeres tömeg ókori emlékműveket idéz meg, ugyanakkor a felső része miatt kicsit víztorony érzete is van, emiatt sem ért el jobb helyezést. Hikisch a következő pár évben belekóstolt az akkor divatos szecesszióba is, így valósult meg első épülete, a Kotál Henrikkel közösen jegyzett kiskunhalasi városháza. A stílust leginkább a hullámos oromzatok és falmezők képviselik.
A Szentendrei út 83. szám alatti, 1910-ben épült elemi iskolája – ma Kőrösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Gimnázium – viszont már újra klasszicizál. Ekkorra a szecesszió ellenhatásaként főleg a hellenizálás, vagyis az ókori görög építészet formái váltak közkedveltté. Alkotásán a tekergő vonalak helyett újra a geometrikus elemek kaptak hangsúlyt, amit a szögletes mezőbe foglalt domborművek is jeleznek. Maguk a Beck Ö. Fülöp által készített reliefek is ókori hatásokat mutatnak, hiszen az alakok meztelenek és többször kontraposztban állnak.
Fő műve, az Astoria Szálló Magyar utcai szárnya már ismét a német klasszicizmus jegyeit viseli magán. A helyszín Pest egyik legfontosabb közlekedési csomópontja volt már évszázadok óta, itt állt ugyanis a Hatvani kapu. Mivel leszűkítette az egyre élénkebb közlekedést, 1808-ban lebontották, a környék így még forgalmasabbá vált. Ezt kiaknázandó 1824-ben fogadót létesítettek itt, melyben számtalan híresség megfordult, Petőfi Sándor itt írta a János vitéz egy részét is.
A XX. század elején a terület három különböző család tulajdonában volt, akik egyetértettek egy modern szálloda építésében, a tervező személyében viszont nem tudtak megegyezni. Ezért az épületet két külön építész egymástól függetlenül tervezte: a Múzeum körúti traktust Ágoston Emil, a Magyar utcai traktust pedig Hikisch Rezső. Szerencsére hasonlóan gondolkodtak, ezért harmonikus eredmény született.
A stílus leginkább szembeötlő jegyei azok a hatalmas falpillérek, amelyek a második-harmadik-negyedik emeleteket fogják át. Ágoston Emil keskenyebbre tervezte őket és duplán állította egymás mellé, Hikisch német tanulmányai pedig éppen abban érhetők tetten, hogy tengelyenként egyetlen, de szélesebb, monumentálisabb falpillért alkalmazott, melyek törzsét vájatolással díszítette. Mindketten alkalmaztak domborműveket is az ablakkötényekben, de míg Ágoston inkább növényi motívumokat, addig Hikisch figurálisakat. A szálloda 1914 tavaszán nyitotta meg kapuit, majd pár hónappal később kitört az első világháború.
A kataklizma az egész kontinenst megrázta és így az 1920-as években mindenki a biztos, jól ismert formák felé fordult, így a korábbinál is erősebb klasszicizáló hullám söpört át Európán. Ez segítette ugyan Hikischt, de ahhoz képest túl sok lehetőséget mégsem kapott. Jelentősebb munkái Budapesten a Városmajor utca 32. szám alatti bérház (1925) és a Bécsi út 88-92. szám alatti fővárosi kislakásos bérházcsoport volt (1928).
A két világháború között valósult meg a már jóval korábban megtervezett Erzsébet királyné-emlékműve is. Erre már 1902-ben is írtak ki tervpályázatot, amit a következő két évtizedben további eredménytelen fordulók követtek, mert nem születtek igazán jó tervek. A problémát egyrészt az okozta, hogy nem sikerült alkalmas helyszínt találni, másrészt túl sok pénz gyűlt össze a célra és túl magasak voltak az elvárások is. A monumentális emlékmű pedig ellentétben állt volna a királyné szerény természetével.
Hikisch három pályázati fordulóban vett részt különböző szobrászművészekkel. Közülük az 1916-os volt számára a legsikeresebb, amikor Szentgyörgyi Istvánnal a városligeti helyszínre, Zala Györggyel pedig a Várhegy oldalára is nyújtott be tervet, és utóbbival második helyezést ért el. Az 1919-es utolsó nekifutásnál a három évvel korábbi díjazottak között írtak ki szűk körű versenyt, melyen Hikisch és Zala pályamunkája győzött. Ezen a királyné egy kör alaprajzú, lapos kupolával fedett kis építményben ült egy padon.
A rotundán félköríves záródású árkádsor vonult végig, az egyes nyílásokat pedig korinthoszi fejezetű oszloppárok választották el. Hiába született meg végre a döntés, az emlékmű helye újabb vitákat váltott ki, így végül csak 1932-ben avatták fel az Erzsébet híd pesti hídfője közelében. A szobrot az ötvenes évek elején távolították el, az építményt 1956 után bontották le. Zala műve sokáig raktárban pihent, míg 1985-ben újra felállították, de már a híd budai hídfőjénél, az építmény nélkül.
Hikisch nemcsak köztéri emlékműveket, hanem síremlékeket is tervezett már pályája korai szakaszától. Az ő műve emelkedik például keresztapja, Klösz György sírja fölött a Fiumei úti temetőben, amit még az első világháború idején faragott ki. Előre elkészítette a saját családi síremlékét is, amely szintén a Nemzeti Sírkertben található és igazán jól jellemzi művészetét: antik szarkofágokat idéz meg, oldalain domborművekkel, fedelének sarkán úgynevezett akrotérionokkal. Hikisch Rezső ötvennyolc évesen hunyt el, hamvait így 1934-ben helyezték el ebben a síremlékben.
A nyitóképen: Az Astoria szálló a Kossuth Lajos utca felől (Fotó: Dobó Dávid/pestbuda.hu)
