Az 1960-as években a döntéshozók egész máshogy képzelték el Budapestet, mint amilyen akkor volt. A jövőt tervezők szeme előtt egy „amerikanizált” város képe rajzolódott ki, természetesen a szocialista tervgazdaság által formált változatban.
A politikai rendszert és a kapitalizmust nem akarták átvenni, de a városokat, legalábbis közlekedés szempontjából, olyanná akarták fejleszteni, ahol autóval mindenhova el lehet jutni, lehetőleg széles autós gyorsforgalmi utakon. Az nem igazán zavarta a tervezőket, hogy ez például Budapesten olyan kellemetlen akadályokba ütközik, mint a házak vagy akár egyes műemlékek.
Ha minden megvalósult volna úgy, ahogy az 1960-as években elképzelték, akkor Budapestet a Hungária körútnál egy kétszintes autópálya fogta volna körül, míg a belvárost kelet-nyugati irányban egy, észak-déli irányban két városi gyorsfogalmi út keresztezte volna. A kelet-nyugati gyorsforgalmi út a mai Szabadsajtó út–Kossuth Lajos utca–Rákóczi út–Kerepesi út lett volna, amelynek egyik csomópontja a Blaha Lujza téren lett volna, ahol – mint a tervek tartalmazták – a Nagykörút forgalmát egy aluljáróval vezették volna el a Rákóczi út alatt.
A nagy terv, a kelet-nyugati autóút egyes részei meg is valósultak, és 60 éve, 1966. szeptember 5-én sokan úgy érezhették, hogy egy lépéssel közelebb kerültek a nagy célhoz. E napon adták ugyanis át az EMKÉ-n, azaz a Blaha Lujza téren a gyalogos aluljárót, amely Budapesten a második utcaszint alatti gyalogos átjáró volt. Az első az Astoriánál épült meg három évvel korábban, szintén e beruházás részeként, illetve az ottani, az eredeti tervekben még nem szereplő, utólag beszúrt metróállomás fogadócsarnokának.
A Blaha Lujza tér jelentősebb csomópont volt, hisz ez a terület hagyományosan a város egyik legforgalmasabb helyszínének számított. Nem véltelen, hogy a gyalogosok „megrendszabályozásának” mondhatni hagyományos terepe volt az EMKE, négy évtizeddel korábban itt alkalmaztak elsőként villanyrendőrt, és itt festettek fel elsőként kijelölt gyalogos átkelőt is. Valójában 1966-ban nem a metró miatt építették az aluljárót, hiszen annak eredeti tervei még felszíni kijáratokkal és nem aluljáróval számoltak.
Az aluljáró-beruházást hatalmas érdeklődés kísérte, még a Filmhíradó is beszámolt az építkezésről, az 1966. március 1-i filmjük így mutatta be a nagy munkát:
„Fővárosunk egyik legforgalmasabb pontja a nagykörút, Rákóczi út kereszteződése. Itt épül Budapest második gyalogos aluljárója. Az ide torkolló utcák és a villamosmegállók teljes gyalogosforgalma 11 fel és lejáró útján teljesen balesetmentesen fog lebonyolódni. Az Emke előtt már építik a lejárólépcsőt. Az új aluljáró kétszer olyan nagy lesz, mint ami az Astoriánál épül. A tervezésnél gondoltak arra is, hogy a továbbfejlesztés lehetősége is nyitva álljon járművek számára. Az egyik elgondolás szerint a Rákóczi út kerülne majd, mintegy hídként a Nagykörút fölé. A másik a Nagykörút járműforgalmát süllyesztené a Rákóczi út alá. Ezek még csak elképzelések. A gyalogos aluljáró építése viszont január 17-én hajnali 3 órakor új szakaszába lépett. Riporterek népesítették be a nagykörutat, hogy tanúi legyenek annak, mikor lezárják a járműforgalom elől a nagykörút és a Rákóczi út kereszteződését. A járműveknek terelőútvonalon kell közlekedniük, hogy az építők ez év végéig sikerrel befejezhessék munkájukat.”
Az aluljáró a korszak egyik közlekedési csúcsterméke volt, márványból és gránitból épült, és a villamosokhoz külön lépcsők vezettek. A metróhoz még nem volt kapcsolata az aluljárónak, hiszen az csak 1970-ben nyílt meg, igaz az aluljárót úgy építették, hogy a metrókijáratok itt legyenek.
Magát az aluljárót a FŐMTERV tervezte, főtervezője Dalmi Tibor volt, a metróépítés mellékprojektjeként készült el, összesen 25, a metróépítésben résztvevő cég vett részt az építésben, és az új föld alatti átjáró 68, más források szerint 70 millió (akkori) forintba került.
Az aluljárót 1966. szeptember 5-én este 9 órakor nyitották meg, és hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy megnézze az új csodát. Persze a megnyitása előtt még meg kellett hallgatniuk Kiss Dezső közlekedési és postaügyi miniszterhelyettes ünnepi beszédét, aki elmondta többek között, hogy az aluljáró nehéz viszonyok között épült, de sokat segített, hogy a munkások részt vettek az MSZMP IX. kongresszusára kibontakozott szocialista munkaversenyben.
Az ünnepi beszéd és a szalagátvágás után a budapestiek birtokba vehették a 2032 négyzetméteres aluljárót. Már aki le tudott menni a lépcsőn, mert liftről vagy rámpáról nem volt szó.
Az aluljáróról az átadáskor még úgy vélték, hogy idegenforgalmi nevezetesség lesz. Hát, nem lett az. Ennek számos oka van, de tény, hogy már 1968. február 18-án ezt írta a Népszabadság:
„Az utóbbi hetekben többször is szóvá tették, hogy az Emke-aluljáróban – ahol napjában száz – százötvenezer ember halad keresztül – tanyát vertek a huligánok, akik molesztálják, sőt olykor inzultálják a járókelőket, magatartásukkal, viselkedésükkel megütközést keltenek.”
A lapnak a rendőrség is elismerte, hogy az aluljáró télen a „munkakerülők, huligánok” melegedőhelyévé vált. (1968-ban hivatalosan se hajléktalanok, se munkanélküliek nem léteztek, akkor a munkanélküliség még bűncselekmény volt.) Ugyan a rendőrség fellépett a „huligánok” ellen, de ez már jelezte, hogy a Blaha aluljáró nem lesz az a sikertörténet, mint aminek szánták.
Nyitókép: A frissen elkészült Blaha Lujza téri aluljáró (Fotó: Fortepan/UVATERV)
