Az idei mohácsi emlékév alkalmából nem csak a magyar hadsereg 500 évvel ezelőtti sorsdöntő ütközetére emlékezünk, hanem Buda első török megszállására is. Az 1526. augusztus 29-i, Mohácsnál vívott csatában a mintegy 25 000 fős magyar sereg az akkori világ legjobban szervezett és közel 80 000 főt számláló haderejével ütközött meg. Esélyünk sem volt a győzelemre, a katasztrofális vereség súlyosságát nemcsak a harctéren maradt halottak és az elhurcolt, megölt foglyok nagy száma mutatta, hanem a menekülő II. Lajos király tragikus halála is, mely a csata napján még nem, csak jóval később vált országszerte is bizonyossá.
Persze a győzelmet arató I. Szulejmán szultán nem állt meg Mohácsnál. A csata másnapján győzelmi ünnepet tartott, majd seregével tovább vonult a Duna mentén északi irányba, a magyar uralkodói központ és királyi rezidencia, azaz Buda felé.
A török csapatok nem ütköztek semmilyen ellenállásba, és 1526. szeptember 10-én, azaz 500 évvel ezelőtt elértek Buda határába, Kelenföldnél verve fel a sátraikat.
Milyennek láthatta Szulejmán a magyar királyi székhelyet? A kortárs beszámolók az egyik legszebb európai városnak írták le Budát. Bár a Mátyás uralkodása utáni időszakot a hanyatlás jelzővel szoktuk leírni, a királyi rezidencia ebben az időben is megőrizte korábbi pompáját és eleganciáját.
„A vár a legszebb fejedelmi lak, amelyet ismerek, s melyen mindjárt meglátni, hogy igazi királyi palota; fekvése is igen jó, mert minden oldalról szép kilátás van” – írta 1502-ben a városról Pierre Choque, a francia királyné udvari heroldja. A humanista történetíró, Oláh Miklós 1536-os Hungária című munkájában így jellemezte a várost: „Ez Magyarország királyainak királyi székhelye, teljes egészében egy elég magasra kiemelkedő sziklára építették, és északról dél felé húzódva déli homlokzatán fellegvár áll, melyet nem nagy távolság választ el a várostól, remekül fel van szerelve mindenfajta erődítéssel, hozzá figyelemre méltó épületektől, művészi boltozatoktól, arany és színesre festett mennyezetes termektől elbűvölően ragyogó. Fekvésén és a királyi székhely épületein kívül figyelemre méltó volt egyrészt Alamizsnás Szent János ereklyéje miatt, másrészt csodálatra méltó Corvin Mátyás király könyvtára révén.” A műben említett, 611 és 619 között regnáló konstantinápolyi pátriárka ereklyéjét II. Bajazid szultán 1489-ben ajándékozta Mátyás királynak, amit a Mátyás-korabeli történetíró Antonio Bonfini tudósítása szerint a budai palota Szent János-kápolnájában helyeztek el, a mohácsi vészt követően Máriavölgybe menekítették, később pedig a pozsonyi Szent Márton-dómban őrizték.
A korabeli Buda szépsége a törököket is lenyűgözte. A kortárs török történetíró Kemalpaşazâde elragadtatva írt a városról: „Budin […] igen nagy és régi város; […] bástyái szembe néznek a csillagokkal, tornyai a kék égboltig nyúlnak fel. A Duna vize […] közepén folyván keresztül, a város ennek két partján épült fel. Egész területével, s lerombolhatatlan kastélyaival a világ csodái közé tartozott. Falai közé ellenség még nem tette be a lábát s nem ejtette hatalmába.” Később pedig így írt a páratlan szépségű palotáról: „a művészet remekeinek elragadó mintaképeivel van feldíszítve, melynek mennyezete és fala gyönyörű festményekkel és képekkel díszlik. Minden kapuja a szépség elveit magában foglaló egy-egy könyv, melynek csodálatos szépségét és művésziességét részletesen előadni lehetetlen […] A kaméleon színeihez hasonló festményekkel díszített kárpitjai ékesek, mint a páva farka; mennyezetének deszkái aranyosak…”
Buda ostromára 1526-ban nem került sor, mert nem volt rá szükség. Mária királyné és a királyi udvar, valamint a városi polgárság jelentős része ugyanis a mohácsi csatavesztésről szóló hír hallatán elmenekült a városból – kivéve a zsidóságot, akik az oszmánok szemében nem számítottak ellenségnek, s nem is tudtak volna nyugat felé menekülni, mert Sopron, Moson, Pozsony környékén zsidóüldözések kezdődtek. (Őket a törökök fogják majd elhurcolni, mikor 1526-ban elhagyják a várost.)
A magyar állami kincstár és a királyi udvar kincseit és vagyonát hatvan hajó szállította Pozsonyba, de a végleges úti cél Bécs városa, Habsburg Ferdinánd (a későbbi I. Ferdinánd magyar király), Mária királyné fivérének központja volt. Ekkor történt egyébként az a sokakat máig lázban tartó szerencsétlenség, hogy az esztergomi várkapitány rajtaütött a menekülő, kincsekkel teli flottán. Több hajót kifosztottak, közülük néhány a gazdag, értékes és drága rakományával együtt el is süllyedt, s máig keresik és találgatják ennek pontos helyét, a kincsekkel együtt. Szeptember 8-án Farkas pozsonyi kanonok a következőket írta Budáról: „a város annyira üres, hogy alig száz ember lézeng abban”. Voltak, akik Pestre menekültek, bízva abban, hogy Szapolyai János erdélyi vajda a veretlen seregével megvédi majd őket.
Nem volt véletlen a nagy sietség, a török sereg előőrsei ugyanis már szeptember elején a budai Vár alá érkeztek, maga Szulejmán szultán pedig szeptember 10-én vert sátrat a kelenföldi síkságon – a mai Tabán helyén. Akik Budán maradtak, védtelenek voltak, és a szultán elé járultak, átadva neki a város kulcsait. Szulejmán így ostrom nélkül léphetett be a város és a királyi palota kapuján, ahol mintegy két hétig időzött. Az első napon, szeptember 11-én a szultáni napló leírása szerint „a padisah őfelsége lóra ülvén, Ibrahim pasával véges-végig járta és megtekintette Buda városát.” Végignézte a város sok helyen elhagyott reneszánsz kori házait és az üresen tátongó, nemrég még királyi lakomáktól hangos királyi palotát. A későbbi török utazó, Evlia Cselebi szerint Szulejmán a palotában mintegy hét órát tartózkodott, s állítólag így kiáltott fel, látva annak szépségét és gazdagságát: „Ah! mi lenne, ha ez a palota a mi Isztambulunkban a Szeráj-burnum [azaz a szultáni palota] volna!”
Budai tartózkodása alatt Szulejmán megszólaltatta Zsigmond király házi kápolnájának orgonáját, s többször adott lakomát zenészek játéka mellett a királyi palotában, ahova nagy társaságot hívott egybe, miközben ajándékokat osztott és fogadta a pasák, bégek kézcsókjait. Szulejmán szultán Mohács után Budán „a táborozás izgalmait nyugalmas élettel cserélvén föl, kereste a vígalomnak és élvezetnek minden nemét” – olvasható Kemalpaşazâde történetíró Mohács-náme, a szultán 1526-os hadjáratáról szóló munkájában.
A szultáni napló feljegyzése szerint a szeptember 11-i napon eső esett a városban. Megérezte-e a szultán ennek a napnak és „látogatásnak” a történelmi súlyát? Pontosan nem tudni, de minden bizonnyal diadalmas mámort érzett, mikor győztes hadvezérként láthatta a gyaurok reszkető városát és az elárvult, szótlan, de káprázatos fényű királyi lakosztályokat – Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Mátyás, az Ulászlók és II. Lajos királyok korábbi otthonát.
A szultáni napló szeptember 12-i bejegyzése a szultán mámoros érzéséről tanúskodik: „Isten kegyelméből már három napja, hogy a városban esti ima után, éjjelenként, a mi katonai zenekarunk játszik.” II. Lajost Szulejmán amúgy sem szerette, sőt talán gyűlölte, de mindenesetre megvetette és bosszút érzett iránta, amiért a követét a magyar király még 1520-ban börtönbe vetette, ami nagy felháborodást váltott ki Isztambulban.
Szulejmán ugyanis a trónra kerülésekor Behrám csauszt küldte el Budára, hogy II. Lajossal, mint szomszédos uralkodóval „barátságot és békét kössön” – pontosabban az apja, I. Szelim által 1519-ben megkötött fegyverszünetet meghosszabbítsa. II. Lajos azonban a tanácsadóira hallgatva börtönbe vetette a követet, aki 1526-ig volt fogoly Magyarországon. Az ifjú királynak ez az átgondolatlan lépése egy hadüzenettel ért fel Szulejmánnal szemben, aki a következő évben már hadjáratot is indított Magyarország ellen, hat évvel később pedig maga vonulhatott be Budára.
Szeptember 12-én Szulejmán ismét lóra ült, és megnézte a város környékét, majd két napra rá a budai Vártól alig öt kilométerre fekvő, akkor még teljesen önálló nyéki királyi vadaspark területére lovagolt, ami ma a Hűvösvölgyi út mentén található és az 1930-as évek elején vált ténylegesen is ismertté. A parkban a magyarországi reneszánsz kori építészet egyik legszebb építészeti alkotása: a nyéki vadászkastély állt, mely két nagy, hosszú, négyszögletes, egymástól távol álló épületet foglalt magába. Az egyik lakóépületül szolgált, míg a másik egy, a földszintjén ívelt árkádsorral körülvett fogadóépület volt, amit ma a prágai Belvedere alapján képzelhetünk magunk elé, amelynek részben a mintájául is szolgált. A már említett török történetíró, Kemalpaşazâde a következőket jegyezte le Szulejmánnak erről a látogatásáról: „Volt ezen a vidéken a hitetlenek királyainak egy vadászó helyük, köröskörül bekerítve, mely tele volt a vadak nemeivel: medvével és párduccal, farkassal és vadkannal, gazellával és sakállal, rókával és nyúllal. A dicső padisah sólymokkal és vadászpárducokkal [vadászebek, agarak] két ízben kirándulván oda vadászatra, egészen belemerült a vadak űzésének gyönyörébe…”
Persze a szultán budai tartózkodása korántsem volt ennyire békés és barátságos, gond nélküli, valamint kegyes és kíméletes az itt maradt budai és pesti lakosokkal szemben. A szultáni napló arról is megemlékezik, hogy a budai látogatását követő napon, szeptember 12-én a török hadak már felgyújtották Pestet, másnap 13-án pedig a budai város is égni kezdett. Szerémi György korabeli történetíró szerint mindez azért történt, „legyen emlékeztetőül minden népnek, hogy itt járt a törökök császára”.
Ezen az estén Budán felgyújtottak egy 215 láb magas tornyú templomot is (valószínűleg a mai Nagyboldogasszony-templom akkori elődjét), melynek minden fából készült része a tűz martalékává lett. Olyan nagy lánggal égett, hogy éjjel az egész környéket bevilágította. A török hadak a Várban hagyott üres, gazdátlan házakat szabad prédának tekintették. Raboltak és fosztogattak, sőt portyázó hadak indultak tovább a közeli települések felé fosztogatni, ölni és rabolni, foglyokat ejteni A Dunántúlon Esztergomig, Tatáig merészkedtek, északkeleten Vácnál, Egernél, Miskolcnál portyáztak. A budai királyi palotát a törökök nem gyújtották föl, a szultán ekkor még megkímélte a magyar királyok székhelyét, de minden mozdítható értéket és kincset, hadizsákmányként elvitetett belőle.
Konstantinápolytól távol, Budán hosszabb ideig tartózkodni 1526-ban még merész vállalkozásnak tűnt az akkori világ egyik legerősebb hadseregének és győzedelmes uralkodójának is. A budai bevonulást követően a törökök hajóhídból álló hídverésbe kezdtek a Dunán, ami szeptember 17–18-ra készült el teljesen. Ezután a török csapatok megkezdhették az átvonulást Pestre, ami reggeltől estig majd öt napig tartott. A híd hatalmas próbatételnek volt kitéve, s nem bírta ki az erős igénybevételt. Az utolsó napon három részre szakadt, s az átkelők közül többen is a Dunába fulladtak. A török sereg utolsó egységei már hajókon keltek át a folyón. Napokba telt, míg a csapatok Pesten rendezték soraikat. Még fosztogattak, majd szeptember 25-én déli irányba megindultak vissza, Konstantinápoly felé.
Nyitókép: A XV. század végi Buda látképe Hartmann Schedel 1493-as Világkrónikájában Michael Wohlgemuth metszetén
