2016. március 15. 08:13

Sétára indulunk március 15. nyomában Hermann Róberttel. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc avatott ismerőjével, történésszel természetesen a Nemzeti Múzeum kertjében találkozunk. Az egykori városfalon ugyan kívül, de a történések és a rájuk való emlékezés egyik legfontosabb gyújtópontjában állunk, innen indulunk felfedezőutunkra.

Írta és fotózta: Viczián Zsófia

 

Több mint harminc könyv, számtalan tanulmány és előadás: sétapartnerünk egyike azoknak, akik ma Magyarországon a legtöbbet tudnak az 1848-49-es eseményekről. Néhány belvárosi helyszínt járunk végig egy bő órás séta keretében, de időben óriási utazást teszünk egy letűnt kor világában, társadalmi és politikai viszonyai közt.

A történet persze a Nemzeti Múzeum lépcsőjétől indul. Pontosabban így tanuljuk meg általános iskolában, magunk elé képzelve vagy szép metszeteket nézegetve: Petőfi áll a lépcsőkön és szaval. Döngenek a Nemzeti dal sorai. Rabok tovább nem leszünk, nem leszünk! „Az igazság az, hogy ez a motívum, hogy a költő itt szavalta volna el friss szerzeményét, évtizedekkel az események után, először Vahot Imre emlékirataiban bukkan fel” – fog bele a történelmi utazásba Hermann Róbert.

„Nem tudjuk, hogy megtörtént-e valójában, azt sem lehet bizonyosan tudni, hogy Petőfi szólt-e a tömeghez. De Vahot nem volt ott, nem éppen bátor természetű révén jobbnak látta, ha ki sem teszi a lábát az utcára. Petőfi maga vitte fel neki új költeményét és a 12 pontot – nem csak forradalmi hevületből, hanem megélhetési okokból is, mint szerző a szerkesztőnek: szerette volna, ha másnap megjelenik.”

A szavalatra emlékező tábla mindenesetre több mint száz éve ott áll az impozáns lépcsősor külső oldalán, s hogy Petőfi minden korban aktuális, mutatja, hogy a kokárdák mellett egy kockás ingből kimetszett anyagcsík is díszíti 2016-ban a feliratot. 

Petőfi-emlékek a Múzeumkertben és a pesti belvárosban

 

A Nemzeti Múzeum egyébként nem a legkitüntetettebb, nem a legfontosabb helyszín volt a nevezetes napon, folytatja Hermann Róbert a gondolatbeli utazást. Sokkal lényegesebbek voltak a helyi közigazgatás és politika központjai vagy a Nemzeti Színház, ahol március 15-én este a nevezetes Bánk bán előadás zajlott.

Hogy mégis itt emlékezünk, annak egyrészt gyakorlati oka van. A régi Városháza ugyanis már nincs sehol (helyén nagyjából az egyik Klotild palota áll, ma, ó idők, Buddha Bar Hotel), a Nemzeti Színház is azóta már sok költözést megélt (helyén, az Astoriánál modern irodaház, Burger King és Tesco expressz üzemel), nem is beszélve a Pilvaxról. A Nemzeti Múzeum maradt, a maga monumentális, mozdíthatatlan nyugalmával, a forradalomra való emlékezés ideális helyszíneként. A virágágyás mellett elhelyezett számtalan, gyerekkéz által festett zászlócska és kokárda jelzi: a kultusz ma is élő.

Ahogy elindulunk a régi Belváros felé, a történész sorolja, hogy másrészt mennyi esemény köthető még az épülethez. Tanácskozások, az országgyűlés ideiglenes ülésterme, majd évtizedekig a felsőház székelt itt, és sajnos az osztrákok kivégzést is tartottak a kertjében (hogy kik voltak az áldozatok név szerint, ma sem tudjuk). Lépcsőjén, erről talán mit sem tudva, most turisták és egyetemisták örülnek az igazi tavaszi napfénynek, kerítése mellett – amely csak az 1860-as években készült el Ybl tervei alapján – lomisok gyűjtögetnek: sajnos éppen a forradalomra való emlékezés napjaira időzítették a városrész lomtalanítását. 

Pár perc alatt az Unger-átjáróházon át az egykori Horváth házhoz érünk, ahol a földszint egyik üzlethelyiségében működött a híres Landerer és Heckenast nyomda. Útközben megtudom, hogy a Károlyi György palotája és kertje már megvolt a forradalom napjaiban is, sőt, a Károlyiak nagyon aktív szerepet is vállaltak a magyar nemzet szabadságharcában. István, a fóti birtok ura és Újpest megalapítója saját huszárezredet is felállított, amiért börtönben is kellett ülnie. „Százezer forintos váltságdíjat kellett fizetnie, hogy szabadon bocsássák 1850-ben – akkoriban ötven forint volt egy rendes havi jövedelem…” A reformkor neves alakjai mind megfordultak a ma Petőfi Irodalmi Múzeumként működő pesti palotában. 1849. januárjában itt fogták el Batthyány Lajost, és, talán a szimbolikus bosszú okán is, ez lett azután Jellasics, majd Haynau szállása.

Közben a Szép utca sarkához érünk, itt míves dombormű emlékezik a nevezetes nyomdai állomásra. A ház, a magyar történelemben betöltött fontos szerepe ellenére elég siralmas állapotban van. Mai homlokzati megjelenése már a forradalom után készült, de a falakra tapadt koromfekete mocsoktól sajnos nem sokat érzékelni eleganciájából. A Kossuth Lajos utca négysávos zaja amúgy is olyan nagy, hogy gyorsan továbbállunk, itt szinte egymás szavát is alig hallani. 

A Pilvax és környéke ma

 

A Párisi udvar építkezésén átverekedve magunk a Petőfi Sándor utcában a csendesebb Pilvax elé érkezünk. Mi tagadás, ez sem épp felemelő helyszín: jelenleg egy Irish Pub, azaz ír kocsma üzemel benne. No nem az eredeti épületben, hanem annak a helyén. De mintha nem menne nekik jól, legalábbis az összkép elég zavaros, matricák, zászlók, feliratok kusza egyvelegét látjuk. „Nem értem, hogy nem volt egy honfiúi érzelmű ember az 1910-es években, amikor a régi házat városrendezési okokból felszámolták, aki megvette volna a régi Pilvaxot vagy máshogy megőrizte volna az utókor számára” – mondja szomorúan Hermann Róbert, de aztán újra lelkesen magyarázni kezd.

„Itt, a Pilvax előtt állva lehet érzékelni a legjobban, hogy milyen kicsin múlt tulajdonképpen, hogy nem fojtották el még csírájában a forradalmat. Alig pár méterre, az utca átellenes sarkán áll az egykori Invalidus laktanya. Óriási katonai épület, benne állomásozó zászlóaljakkal. Csak egy járőrt kellett volna kiküldeni, hogy állítsa le azt ifjakat.” De nem küldtek ki. Talán féltek, hogy az olasz nemzetiségű katonák átállnak, és így a forradalmárok egyből fegyverhez jutnak? Vagy nem vették komolyan a kis pesti rebelliót? Esetleg már ekkor is akadozott az információáramlás és nehézkesen csikorogtak a bürokratikus gépezetek? Az is lehet, hogy egyszerűen csak – a bécsi forradalom után két nappal – nyugalmat akartak Pesten, ezért hagyták folyni az eseményeket a maguk medrében.

Az Invalidus laktanya ma a Városháza irodáinak ad otthont. Mellette, az egykori Pilvaxszal szemben a régi Vármegyeháza épülete áll, kissé kopottas zöld vakolattal. „A Nyáry Pál alispán vezette nemesség március 15-én estére jobbnak látta, hogy maga is a mozgalomhoz csatlakozik, sőt, annak élére áll. Pest ekkor már fontos központ volt, irányadó vármegye: amit itt eldöntöttek, az követendő volt.”

A mai Városháza

 

A keskeny Pilvax, majd a Haris közt szegélyező, égbe nyúló szecessziós paloták közt a Váci utcára érünk: itt megcsap minket a modern tömegturizmus émelyítő levegője, paprikafüzérestül, kalocsai mintástul. Inkább a Duna-korzó felé vesszük az irányt (igaz, később kiderül, itt is hasonló a helyzet).

Petőfi szobra körül egy olasz csoport fényképezkedik, tetszenek nekik a kis piros-fehér-zöld zászlók. A történész talán az ő őseikről mesél: „az Invalidus laktanyában lévő olaszok és a frissen toborzott magyar honvédok között eleinte csak kakaskodás, majd idővel komoly konfliktus alakult ki, és a fegyverek is előkerültek. Mármint az olaszoknál, hisz az újoncoknak nem volt. A nagyobb zavar elkerülése érdekében ezt a zászlóaljat sürgősen elhelyezték Pestről. Egy részük később átállt a magyar szabadságharcosok oldalára, míg a másik fele a társaságnak utóbb Budát védte a császári oldalon. Azt mondják, amikor már veszni látszott a védelem ügye, maguk is segítették az ostromló magyarok bejutását – emiatt vizsgálat is indult, de aztán az ügyet végül ejtették.”

Közben a mai Vígadó térre érünk. Szemben ott van Buda, a Duna tekintélyesen hömpölyög, most magas a vízállás. Valamikor itt állt a legendásan szép Redoute, Pollack Mihály nagyszabású épülete, ahol a népképviseleti országgyűlés első ülését tartotta. 1849-ben aztán ez az épület is Hentzi értelmetlen pusztításának áldozatául esett: a Pestet lövető tábornok több tucat klasszicista házat semmisített meg, pusztán bosszúból. „Azt állította, hogy a magyarok megszegték az egyezséget, és lőttek Pest felől is, mert a Lánchíd pillérjében ágyúgolyót találtak. Valójában azt a másik oldalról lőhették ki, csak átrepült a Várhegy felett, és ide csapódott be. Mindenesetre ürügynek megtette.” Bár a Feszl Frigyes-féle Vigadóval utóbb méltó módon pótolták ki a pesti foghíjat, mégis át tudjuk érezni azt a közutálatot, amelynek engedve Ferenc Józsefnek később kénytelen volt eltávolíttatni Várból Hentzi emlékművét. 

De nem csak a Redoute miatt időzünk egy kicsit még a téren, hanem azért is, mert valamikor itt lehetett a hajóhíd pesti hídfője. A Lánchíd pillérjei már álltak, sőt, március végén elkezdték a láncokat is felvonni, de az tény, hogy a forradalom napjaiban az átkeléshez még csak a hajóhidat használhatták. Itt vonultak át, fel a Várba, hogy Táncsicsot kiszabadítsák. „A Várban is volt helyőrség – veti fel újra Hermann Róbert – de azok sem avatkoztak be.”

A hajóhidat később, 1849 tavaszán az osztrákok felgyújtották, ezzel bénítva a várost. 1848 ősz végétől azonban ideiglenes pallókon már megindulhatott a forgalom a Lánchídon is, így az újraépített hajóhídra már nem volt olyan nagy szükség, később azt le is úsztatták Paksig és azon keltek át a honvédek.    

 

Bem-emlékpont az egykori István nádorhoz címzett fogadó épületén

 

Mi továbbmegyünk az Akadémia felé, miközben elképzeljük, milyen lehetett a szabályozatlan folyópart, a néha felbukkanó gőzösök – és a világon itt először hadrendbe álló hadi gőzös. Meg a pesti nép, amely nagyon is vegyes nemzetiségű volt még ekkor, bár már rohamosan kezdett a város elmagyarosodni. „A 12 pontot még aznap lefordították németre, ki is nyomtatták, a szónoklatokat is összefoglalták németül, de a Nemzeti dalra is csak pár napot kellett várni. Ilyen volt az akkori Pest.”

Közben megérkezünk sétánk utolsó állomásához, a Széchenyi István térre. Az Akadémia árnyékában szerényen húzódik meg a tér északkeleti sarkán egy elegáns klasszicista épület. Közelebb menve feltűnik a falán Bem emléktáblája is. „Bem 1848-ban érkezett hazánkba” – kezd bele a regényes történetbe Hermann Róbert történész.

Abban az évben 3500 lengyel jött azzal a céllal, hogy részt vegyen a fegyveres küzdelemben. Egy részük szerette volna, ha saját légiójuk van, míg mások, így Bem is, ellenezték ezt. A nézeteltérés odáig fajult, hogy egy galíciai fiatalember felkereste Bemet az előttünk álló épületben, az egykori István nádorhoz címzett fogadóban. Majd, rövid bemutatkozás után, fejbe lőtte: Bem csodával határos módon, megmenekült (a golyó az állkapcsában megállt). A merénylőt bebörtönözték, és akkor sem szabadult, amikor a császári csapatok 1849 januárjában megszállták a várost: veszélyes fickónak tartották. De leleményes is volt, mert a várostrom zűrzavaros napjaiban női ruhában megszökött, majd végigharcolta a szabadságharcot. Világos után aztán ő is török területre menekült, ahol össze is találkozott újra Bemmel. A tábornok állítólag megbocsátott neki.” 

Ezzel a Jókai tollára illő történettel búcsúzunk, bár Hermann Róbert megjegyzi, ő szívesen kitenne még egy táblát az 1920-as években két emelettel megmagasított fogadó falára, hisz az egyúttal az ország sorsáról és a dicsőséges tavaszi hadjáratról tanácskozó neves hősök egyik legfontosabb központja volt. És ha lenne időnk, még nyilván volna még sok további története is a hajdan volt városról, emberekről, cselszövésekről és hőstettekről. 


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó