2016. március 18. 09:19

Évek óta omladozik kiürítve Lipótmező, vagyis az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet hatalmas épülete a budai hegyek tövében. A Parlament utáni második legnagyobb budapesti épület és a benne lévő intézmény története izgalmas lenyomata az elmúlt két évszázad magyar és fővárosi történelmének – csak az a kérdés, mi lesz vele most.

Írta: Máté Enikő

 

„Egyáltalán, ez komplikált dolog az elmeállapottal. Ha egy diplomata felmászik az utcai lámpára, elviszik a mentők. Ha egy villanyszerelő teszi, semmi baj. Ha ugyanez a villanyszerelő jegyzéket nyújt át egy nagyhatalomnak, nyomban beszállítják. Mind a jegyzék átadása, mind a lámpaoszlopra mászás lehet teljesen normális és szükségszerű cselekedet, és lehet komoly kórtünet.”

Rejtő Jenő szavai jutnak az ember eszébe, amikor meglátjuk a Hűvösvölgyben magasodó Lipótmezei Elmegyógyintézetet, ahova állítólag annak idején maga az író is beköltözött egy időre túlhajszolt élete és megfeszített munkatempója miatt. Magunk előtt látjuk Vucli Tóbiást az önműködő villamosjeggyel, Mr. Prosley-t, fejében a kuruttyoló békákkal és Jagodek főápolót, aki gondos, de határozott kezekkel őrzi a nyugalmat és a békét az intézményben. Egyáltalán, nem egy ijesztő kórház benyomását kelti a díszes, nagyvonalú épület, hanem egy letűnt kor pazar, luxuskörülmények közötti szanatóriumi világát.

A tébolyda építésének gondolata 1791-ben merült fel először – nyilván azelőtt is lett volna rá igény –, de erre 1848-ig várni kellett, amikor is Schwartzer Ferenc javaslatot tett a kormánynak egy magyar tébolyda építésére, a külföldi elmegyógyintézetek ugyanis bezárták kapuikat a magyar betegek előtt. Több helyszín közül végülis a Göbl Lipót budai molnár tulajdonában álló ingatlant választották ki a mai Hűvösvölgy területén, róla kapta a terület a Leopoldfeld, azaz Lipótmező elnevezést is. A Hűvösvölgy a kor népszerű és kedvelt kirándulóhelye volt. Ferenc József rendeletét követően, amelyben elhatározta az építést, Zettl Lajos építészeti tanácsnok tervei szerint megkezdődhetett az építkezés.

Nyolcszáz beteg befogadására tervezték az intézményt, de ehhez hozzájött még az orvosoknak kialakított lakásszárny, a személyzet szállása, konyha, szociális helyiségek, iroda, raktár... Hamarosan az egész létesítmény egy modern épületkomplexummá nőtte ki magát, ahol az évek folyamán helyet kapott még egy katolikus kápolna, Róth Miksa nevéhez köthető üvegablak díszítésekkel és Nagy Sándor freskóival. A betegek szórakoztatására színház, úszómedence, zeneszalon létesült, az orvosokéra pedig kutatólabor.

Az 1859-67 között épült kettő, illetve négy emeletes épületszárnyak négy udvart fognak közre és romantikus stílusjegyeket hordoznak. A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit, kezdetben háromszáz beteggel.

„Hatalmas fenyőfák mögé rejtett teraszos kapubejárat fogadta az érkezőket. Az intézet zárt jellege semmiben sem nyilvánult meg, ha valaki az épületet és a parkot szemügyre vette...”, ugyanis „jókora park terült el az épület körül, hogy a kijáró betegek kedvükre sétálgathassanak”. Rejtő Jenő ezekkel a szavakkal mutatja be regényének egyik idegszanatóriumát, ami pontosan illik Lipótmező leírására is.

 

Drónfelvétel Lipótmezőről

 

Az intézményben olyan neves festőművészek is megfordultak, mint pl. Gulácsy Lajos, akik értékes képeket ajándékoztak az elmegyógyintézet számára. Ezeket a képeket ki is állították az épület falai között, de feltételezhető, hogy ezeket 1945 körül a Vörös Hadsereg mind magával vitte. Egy másik híres lakója a legendák szerint maga Erzsébet osztrák császárné magyar királyné lehetett, aki fia, Rudolf trónörökös elvesztése után a történet szerint itt keresett megnyugvást a róla elnevezett Sissi-házban, egy eredetileg vadászháznak épült kastélyszerű épületben, amit később rehabilitációs osztályként használtak.

A szanatórium hozzáállása a betegekhez rendkívül humánusnak volt mondható, amit alátámaszt Hollós István egykori osztályvezető Búcsúm a Sárga háztól című könyve is, melyben az elmebetegekkel szembeni előítéletekről ír, és szót emel a betegek fizikai és lelki szabadsága mellett.

Az intézményről alkotott kép valamikor az '50-es években változhatott meg. Onnantól az emberben inkább egy fegyház érzetét keltette, mintsem egy szanatóriumét. Ekkor nyílt meg itt, az országban elsőként egy gyermekpszichiátriai osztály, majd új nevet is kapott: előbb Országos Ideg- és Elmegyógyintézet, majd Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet lett belőle. 

A zárt osztályt leszámítva a betegek egy része kijárhatott dolgozni is, karbantartották az épületet, medencét; de egyben bentlakásos intézményként is működött, ahol meghatározott kórházi napirend szerint éltek a betegek, vagyis reggeli ébresztés, gyógyszerosztás, torna, foglalkozások, fürdetés, mindezt teljes ellátás mellett.

Az 1990-es évek végére ez az állapot nem volt tovább fenntartható, az intézmény súlyos anyagi nehézségekkel küzdött és jelentős adósságokat halmozott fel. 2007-re nyilvánvalóvá vált, hogy az intézet gazdaságosan nem üzemeltethető, ezért a teljes bezárás mellett döntöttek. Az MSZP-SZDSZ koalíciós kormányzás idején történő bezárás és utóélete politikai viták tárgya lett az elmúlt években. A bezárás előtt Nagy Zoltán, az intézet akkori igazgatója szakemberek által kidolgozott tervet tárt a döntéshozók elé, amellyel állami ráfordítás nélkül megmenthetővé vált volna az intézmény. Az akkori SZDSZ-es egészségügyi miniszter, Molnár Lajos ennek ellenére a bezárás mellett döntött. Az akkori kormány sokak szerint nem tudott olyan valós érvet megfogalmazni, ami indokolná ezt a döntést, hiszen arra való hivatkozásuk, hogy az intézet nem tartható fenn gazdaságosan, nem elég nyomós érv, ennyi erővel az összes állami kórházat be lehetne zárni és megszüntetni az egészségügyi ellátást. Sokan ingatlanspekulációt sejtettek a háttérben, luxusmagánkórházról is szó esett, sőt még a pszichiátria-ellenes szcientológusok mesterkedését is sejtették a bezárás mögött

Az OPNI-ban dolgozókat és a betegeket egyik napról a másikra szélnek eresztették. Papíron ugyan szétosztották a betegeket, de nem lehet tudni, hányan nem jelentkeztek az új ellátóhelyen, hiszen mentálisan sérült emberekről van szó, akik közül sokan nem voltak képesek az önellátásra sem. Kérdés, hogy mi történt azóta ezekkel az emberekkel. Egy részükkel a budapesti városlakók is találkozhattak, ahogy céltalanul bolyongtak, zaklatott állapotban a budapesti utcákon vagy a tömegközlekedésben. Csak remélhetjük, hogy azok, akiknek állandó kezelésre volt szükségük, mind új orvost találtak maguknak, és voltak rokonaik, akik ellátták őket.

Dokumentumfilm a bezárt OPNI-ról

 

Kozák Gyula a Beszélőben megjelent tanulmányában idézi Szilágyi Júliát a Magyar Pszichiátriai Társaság XIV. Vándorgyűlésén, Sopronban, 2008 januárjában elmondott beszédéből: „Az átalakítás során az OPNI eredeti 849 ágyából kb. 300 került átadásra, a tündérhegyi 50 ágy megmaradt eredeti helyén, a többi pedig (kb. 500 ágy) megszűnt. A pontos számok ma sem ismertek, ezért legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy több száz pszichiátriai betegeket ellátó ágy szűnt meg, és, hogy majdnem kétszer annyi ágy szűnt meg, mint amennyi átadásra került más intézményeknek”. Majd másutt: „…a megszüntetés feltételeként felsorolt törvényi kritériumok egyike sem állt fenn az OPNI esetében. […] az egészségügyi miniszter […] a médianyilatkozatok egyikében sem jelöli meg a fekvőbeteg ellátás megszüntetésének indokát”. S ugyanebből az előadásból: „A minisztérium az egyértelműen legdrágább megoldást választotta: különböző intézményeket kell(ett volna) átalakítani, felújítani, pszichiátriai betegek fogadására alkalmassá tenni annyi pénzből, amennyiből az OPNI épületének rekonstrukciója is bőven finanszírozható lett volna.”

A bezárás elhibázottságát egy 2012-es Állami Számvevőszék-jelentés is megerősítette: eszerint többe kerül és kevésbé hatékony a pszichiátriai betegellátás az OPNI bezárása óta. „Nem érte el a célját az ágazat 2007-es átalakítása, a pszichiátriai ellátás nem lett sem költséghatékonyabb, sem magasabb színvonalú” – jelentette be az ellenőrzés vezetője, Böröcz Imre, aki szerint Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet bezárása megfelelő szakmai előkészítés nélkül történt, és rossz döntésnek bizonyult mind az intézményrendszer egésze, mind az ápoltak szempontjából

Ami történt, megtörtént: az OPNI majd' egy évtizede zárva van, sorsa máig megoldatlan. Hernád Géza fotográfus 2007-2009 között lencsevégre kapta ezt az eltűnő világot: Búcsú a Lipótmezőtől című sorozatával bemutatta az elmegyógyintézet rejtett világát, sok elismerést és díjat besöpörve vele. 

Jelenleg az épület műemléki védelem alatt áll, ugyanakkor az egész intézményt életveszélyessé nyilvánították, és most jobban őrzik, mint azt megelőzőleg. E sorok írója sem tudott bejutni, illetve fotózni az intézmény környezetében. Ennek ellenére egy-egy szektás csoportnak, esetleg filmes stábnak, kíváncsi fotósnak mégis sikerül bejutnia, és az ő képeiknek hála mi is láthatjuk, hogyan lesz Magyarország második legnagyobb épülete (a Parlament után) az enyészeté.

A területre szabályozási tervet írtak ki, ami jó hír: eszerint nem épülhet helyére lakópark, nem bonthatják le, mert műemléki védelem alatt áll, tehát csak egészségügyi vagy szabadidős tevékenységre lehet felhasználni. Az viszont gondot okozhat, hogy sajtóhírek szerint ezen a 60 hektáros területen fekszik Buda ivóvízkészletének egyik tározója, tehát a későbbi tulajdonosnak a szolgalmi joggal is szembe kell majd néznie. Minderre azonban még várni kell, mert befektetőt, új és végleges funkciót egyelőre nem sikerült találni, noha a főváros egyik legdrágább környékéről van szó. Felmerült, hogy a tervezett budai szuperkórház kerülne ide, de erről sem született még döntés.

Zárásképp egy vidám kis kupléval búcsúzunk az épülettől:

„Lipótmezőn a bolondok jól szórakoznak,

 Medencében úszkálnak és fejest ugrálnak,

 Egyik bolond fejéhez kap, mi jut eszébe,

 Uram Isten, ma sem volt víz a medencében.”


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó