2016. április 1. 13:57

Bár a minap elhunyt Kertész Imre közéleti szerepének és írói életművének társadalmi feldolgozása napjainkban még finoman szólva sem végleges, kevésbé közismert az az érdekes tény, hogy az egyetlen magyar Nobel-díjas író milyen érzékletesen írt a háború előtti és utáni Budapestről.

Írta: Bukovszki Péter 
 
 

Kertész Imre K. dosszié című könyvét olvasva (a leírt, sokszor borzalmas politikai helyzetet is kizárva) visszarepülhetünk az időben és átérezhetjük, milyen is volt Budapest korábbi világvárosi hangulata.

Az író a második világháború előtt még érezte Budapesten a csalhatatlan világváros hangulatát: a pezsgő kávéházi életet, a különböző klubok és vitakörök működését, azt a szellemi pezsgést, ami a boldog békeidők hagyatékaként a totális ideológiák tombolása előtt és mellett még jellemző volt a magyar fővárosra. 

Az alábbi, 1945-ös idézetben személyes benyomásain keresztül az is jól látszik, hogy a háború mennyire megváltoztatta a város, és így a városlakók hangulatát:    

„Éppen ezekre az első napokra nemigen emlékszem. Futó benyomások maradtak csak bennem. Például amikor a Nyugati pályaudvarról az egykori Berlini (később Marx, ma Nyugati) térre kiléptem, vakítóan sütött a nap, és a 6-os villamos megállójában egy hangszóró a »Te vagy a fény az éjszakában…« kezdetű slágert bömbölte. Mellettem egy eléggé jól öltözött ember a nyakába akasztott tálcáról »kukoricamálét« kínált a vevőknek.

Emlékszem az újságárusokra – ahogy akkor mondták: a rikkancsokra –, akik soha nem hallott újságcímeket ordibáltak. Általában, ezeket az első napokat a napfény ragyogta be, nyár volt.

Egy idegen világban jártam, ahol egyszerre megcsapott a szabadság lehelete, főként az utcákon. A lakásokban komor dolgokról beszéltek az emberek, fölmérték veszteségeiket s az előttük álló bizonytalan jövőt latolgatták. Erre nem nagyon tudtam odafigyelni.

Emlékszem a Budapest–Salgótarjáni Gépgyár irodájára, ahol anyámat megleptem. Kirohantak a kolléganői – akiket korábbról magam is ismertem –, és mindenki ölelgetett és roppantul meg volt hatva. Elterjedt a híre, hogy »hazajöttem a lágerből”, és hülye kérdéseket intéztek hozzám.

Éjszakánként tűrhetetlen viszketésre ébredtem. Felgyújtottam a villanyt, azt hittem, tetvek mászkálnak rajtam; de nem, a testemet vörös hólyagok borították, valamilyen allergiám volt. Anyám elvitt az üzemorvoshoz, akit – ma is emlékszem – Bock doktornak hívtak. Kalcium-injekciókat javasolt, és teljesen meghatott, ahogyan a kezébe vette a karomat és óvatosan beleszúrt a vénámba: elszoktam tőle, hogy így bánjanak velem. Egyszóval csupa meglepetés vett körül, míg aztán lassanként visszaálltak a hétköznapok.

Ma úgy tűnik, Budapest hosszú álomból ébredve ismét igazi, fejlődő, szerethető világvárossá kezd válni, olyan izgalmas hellyé, amit végre minden polgára sajátjának érezhet.


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó