2017. október 23. 11:48

Lyukas zászló, fegyveres pesti srác, rusztikus kő, kopjafa – ezek emlékeztetnek legtöbb helyen a forradalomra. Ha kicsit egyhangúnak találja ezeket a jeleket, nézze meg összeállításunkat! Emlékezni ugyanis máshogyan is lehet.

Írta: Viczián Zsófia; fénykép: Viczián Zsófia, www.kozterkep.hu

 

Tavaly októberi sorozatunkban (első, második és harmadik rész) sorra vettük a régebbi és a forradalom 60. évfordulójára készült fővárosi emlékműveket. Ezek között is volt olyan, amely a klasszikus, a rendszerváltás után kialakult emlékezési mód szerint készült el – ez volna a pesti srácos, lyukas zászlós vonal –; de voltak olyanok is, amelyek újabb formákat és ezzel újabb színt hoztak az emlékeztetésbe.

Fedezzék fel most azt velünk, tisztelegve ’56 emléke előtt, hogy milyen sokféle jel utalhat a sokféleképpen megélt eseményekre!

  1. Egy papírrepülő?!

Az Üllői út és a nagykörút sarkán, az Iparművészeti Múzeumnál egy óriás papírrepülő akadt a bokrok közé. Mi is juthatna eszünkbe róla? Gyermekkor? Vidámság? Az önfeledt, egyszerű játék? Vagy éppen a repülés szabadsága? Az alkotói szándék szerint mindezek – de úgy, hogy egyúttal összekapcsoljuk őket a XX. század egyik legnagyszerűbb magyar történésével, az októberi forradalommal.

A kis ferencvárosi tér neve Angyal István park, az alkotást pedig 2014 októberében adták át. A park a Svéd Fenntarthatósági Program keretében újult meg, növényeit húsz őshonos fajból válogatták össze. Az itt felállított papírrepülő installáció a park névadójának, az 1956-os forradalom hősének, Angyal Istvánnak állít emléket. Ő a közeli Tűzoltó utcában volt a (fegyveres) felkelők egyik vezére, amiért 1958 decemberében kivégezték. Eörsi Istvánnak, jóbarátjának írt búcsúlevelét 1987-ben közölte a szamizdat Beszélő – ez a szöveg a rendszerváltás után 1956 emlékezetének egyik fontos alapja lett, különösen az a mondata, hogy „nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg”. Sokfelé ezért állítottak megformázatlan, természetes kőtömböket emlékül (például ezt,vagy eredetileg ezt). Itt, a Corvin-negyed közelében, a papírrepülőn azonban a búcsúlevél következő, kevésbé ismert mondata olvasható: „Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni”.

 

  1. Egy madár – talán meglőve

A tavalyi kerek évfordulón avatták fel a XII. kerületi Gesztenyés kertben Boldi (Szmrecsányi Boldizsár) új szobrát egy régebbi, egyszerűbb emlékmű helyén. A műalkotás címe – a pályázat szerint – „A szabadság szárnyaló madara”. Fekete talapzaton álló, carrarai fehér márványból készült, gömbölyded galambot látunk, ha arrafelé járunk, felirata mindössze ennyi: 1956.

A galamb régi szimbólum. Csakhogy minek is a szimbóluma? A népköltészetben a szerelemnek, a párkapcsolatnak, a keresztény ikonográfiában a Szentléleknek, a zsidó hagyományokban pedig (Noé nyomán) az új kezdetnek. A XX. században, olajággal a csőrében, a béke egyetemes jele lett. Ezek a jelentések mind nehezen hozhatók azért össze ’56 emlékezetével.

De nem is kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy galambot látunk. Címe szerint is ez egy közelebbről meg nem határozott madár, a szabadság madara. Szárnyal, ahogy az október 23-át követő szűk két hétben szárnyalhatott a remény, hogy valóban a szabadság új korszaka jöhet el Magyarországra. A nehéz márvány valóban kecsesen lebeg – de félrebillent alakját úgy is láthatjuk, mintha épp megbillenne egy lövéstől. És ez sem idegen az események emlékezetétől: a szabadság elemi, repülő vágyának hamar szárnyát szegték 1956 őszén.

 

  1. A vékony gyökér, amely követ is repeszt

Péterfy László különleges alkotása nem sokkal a rendszerváltás után, 1993-ban készült el: azóta is ott áll XIX. kerületben az Ötvenhatosok terén. (E kispesti tér korábban egyébként Sztálin nevét is viselte.) Kispesten komoly fegyveres ellenálló csoport volt a forradalom idején. Az emlékmű falán a harcokban elesettek neveit olvashatjuk.

A látvány ennyi: egy gyökér a kőben. A föld feletti része le van metszve, de a tönkből új hajtás sarjadt. Pillanatfelvétel, amelyből hihetetlen dinamizmus árad, és ahol szinte érezni a feszítő energiákat. Feszíti szét a követ az izmosodó gyökérzet, amely valamikor bizonyára kis hajszálgyökér volt csak. És a földfelszín felett csak csonknak tűnő növény élni akar, és tud is újra hajtani, hisz ilyen gyökérzetből táplálkozhat. A műalkotás elemi erővel adja vissza az a feszítő energiát, amely az ötvenes évekre a magyar társadalmat jellemezte, és amely a forradalomban tört fel. A kis gyökér a gránitszilárdságú (vagy annak hitt) szovjet nagyhatalomnak is fejtörést okozott.

A közelmúltban elhunyt Jókai Anna, aki maga is kispesti lakos volt, az 2012-ben megjelent Pest-budai Séták kötetben így vallott e szoborról: „Ez a szürke mészkőtömb egy koporsóra, egy kőszarkofágra emlékeztet, tehát a mártírokra, akiknek a neve rá is van vésve. Ugyanakkor azt mutatja, hogy ezek a gyökerek mélyen a föld alatt vannak, és az ő emlékezetükből, az ő testükből nőttek ki. Az élet folytatódik, de az életet adó gyökerek a mélyben vannak, onnan veszik az erőt. Azt jelenti nekem, hogy fontos, hogy megőrizzük a nemzeti emlékezetben a hősöket, hisz ez adhat táplálékot nekünk.”

 

  1. Hídon

Jó húsz éve már annak is, hogy elkészült Varga Tamás alkotása. Ez volt Nagy Imre első hazai egész alakos szobra, amelyet 1996. június 6-án avattak fel Budapest V. kerületében, a Vértanúk terén. Biztosan nagyon sokan ismerik ezt az alkotást: egy szép ívű hídon álldogál egy kedves, életnagyságú bronzalak. Az Országház felé néz – ha mellé állunk, mi is jól láthatjuk az épületet.

Varga Tamás alkotásának éppen ez a közvetlensége meglepő, újszerű. Az, hogy a hőst nem magaslaton, valahol a néző felett ábrázolja, hanem egyrészt nagyon hétköznapi helyzetben, másrészt nagyon emberi, személyes módon. Azzal, hogy ténylegesen mellé állhatunk, megélhetjük az azonosulást, a közös nézőpontot, és ezáltal magunk is kicsit ’56 részvevővé válhatunk. És persze a híd is erős szimbólum: összeköt világokat, átvezet korszakokon, belső fordulópontokra is rámutat.

Félő azért, hogy az a sok száz turista, aki itt egy szebb nyári napon fotót készít, Nagy Imre alakját kedélyesen átkarolva, erről mit sem tud. Azt sem sejthetik, hogy a szobor történetesen éppen az 1919-es vörösterror áldozatainak 1945-ben lerombolt emlékművének helyén áll. 1996 óta ugyanis a városnak nagyon sok pontjára kerültek hasonló, közvetlenül érinthető alkotások, melyek azonban általában különösebb történelmi jelentés nélküli zsánerszobrok.

 

  1. Kőről kőre

Pestszentlőrinc és Pestszentimre közös, monumentális ’56-os emlékművét 2012-ben állították fel a XVIII. kerületi Hargita téren. (Alkotója F. Kovács Attila, építész.) Az alkotás az 1956-os forradalom és szabadságharc 2354 hősének állít név szerinti emléket, közöttük 59 kerületi lakosnak is. A bazaltkockákon körben (az alsó és felső sor kivételével) neveket és két évszámot olvashatunk: ők a forradalom napjaiban és a későbbi elszámoltatásokban vesztették életüket. A kis kockakövek egy naggyá állnak össze. Egyik oldalán a felület megmozgatása révén (azaz egyes kövek beljebb húzásával) az 1956-os évszám rajzolódik ki, másik oldalon pedig ugyanígy egy kereszt (egész pontosan az 1935 óta a téren álló Fadrusz-feszület lenyomata).

A kompozíció világos, egyszerű, könnyen értelmezhető, mégis elemi erővel hat. Főleg, ha tudjuk, hogy valóban olyan bazaltkockákból rakták össze, amelyek valaha a kerület utcáit borították. Így egyszerre forradalmi barikád és a sok kis akaratból összeálló nagy erő jelképe. Aligha kell több a forradalomra emlékeztetendő.

 

  1. A „vaskefe”

A sok eltérő, de mégis egyfelé mutató, és félelmetes erővé váló akarat szobra az I-Ypszilon alkotócsoport nagyszabású munkája is, amelyet az 50 éves évfordulón adtak át az '56-osok terén. Köznyelven ez a vaskefe – egy igen vitatott alkotás.

A rozsdásodó vasoszlopok egy irányba állva sűrűsödnek és fényesednek, míg végül olyan fényes és éles ékké állnak össze, amely felhasítja a tér burkolatát. Éppen ott egyébként, ahol a rossz emlékű tribün, majd a Sztálin-szobor és a Felvonulási tér volt.

Az alkotók nagyon adtak a szimbólumokra: az oszlopokból éppen 2006 darab van, keresztmetszetük éppen 23 cm, az ék tengelye pedig a Dózsa György úttal 56 fokos szöget zár be. Mi több, az alkotást 2006-ban, október 23-án, éppen 19 óra 56 perckor avatták fel… Mindez nem vezetett mégse a mű széles körű elfogadásához.

Egyenként akármilyen rozsdásak voltak, együtt fényes és erős ékké álltak össze a forradalom résztvevői – ezt sugallja a mű. Mégsem lett igazán kedvence az emlékező közönségnek, hisz a rozsda mifelénk inkább a dicstelen elmúlásról, az értékek lassú, elfeledett eróziójáról szól, amiből így éppen a hősiesség és az örökkévalóság érzete hiányzik.

Az alkotás környezete, ha minden igaz, a következő években nagyon meg fog változni. A kétoldalt kiemelkedő Néprajzi Múzeum kecses ívének látványában ez lesz a középső tőkesúly. És így, mint afféle biztos, erős pont új értelemmel is telítődhet – és hátha jobban meg is szeretik a budapestiek.

 

  1. Csak egy vékony csík

Hetedikként, végezetül egy igazi felfedezés. A Kossuth tér 2014-es megújulása révén egy szinte rejtett emlékművel gazdagodott a tér. Az Országház előtti vízmedence szélén csak a nagyon szemfülesek veszi észre a feliratot. „Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; 2 KOR 4:9 IN MEMORIAM 1956. október 25.” A „2Kor 4:9” kódsor feloldása a gyakorló keresztényeknek lehet ismerős: ez a Biblia egy részlete, nevezetesen Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt második leveléből a negyedik rész kilencedik verse.

Mi volt az üldöztetés és tiportatás? Itt az a rettenetes sortűz, amelyben 1956. október 25-án sokan vesztették életüket. Erről a téren több helyen is megemlékeznek: a Földművelésügyi Minisztérium árkádsorának falában bronzgolyók idézik fel a halálos lövéseket, az Országház egykori szellőzőalagútjában kialakított 1956-os emléktárlaton pedig gravírozott fémtáblák és szimbolikus sír őrzi az áldozatok emlékét (utóbbit eredetileg 1991-ben állították civilek, akkor még a Rákóczi szobor mellett). Itt állt a Forradalom lángja című szobor is, melyben az első években valóban égett a láng, ezt a térrekonstrukció során áthelyezték Budára, a Batthyány tér közelébe.

„De el nem veszünk” – így szól a folytatás a Kossuth téri vékony emlékező feliraton. Pál apostol a kereszténységről mondta ezt, de a mondat igaz azokra az eszmékre is (talán), melyekért a forradalomban küzdöttek. A víz csobog, tükrözi a turistákat és budapestieket, akik itt sűrűn fotózkodnak, mert a másik oldalról úgy látszódik az egész, olyan az illúzió, mintha a vízben lennének. Talán nem is tudják, hogy ezzel maguk is bevonódnak ’56 emlékezetébe. Élnek és nevetnek teli szájjal, ahogy Angyal István kívánta kivégzése előtt, búcsúlevelében.

 


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó