2017. december 29. 18:58

Végéhez közeledik az Arany János emlékév. A költő és Budapest kapcsolatát bemutató sorozatunk záró darabjával búcsúzunk mi is tőle.

Írta és fényképezte: Viczián Zsófia archív képek: mek.oszk.hu

 

Margitsziget, 1870-as évek. Még nincs lehajtó a hídról, sőt, a Margit híd is új, 1876-ban avatják fel, addig csak hajóval közelíthető meg. Még nem is egy sziget, hanem több. A hídhoz közeli Kis-szigeten (hívják Budai- vagy Festő-szigetnek is) tehenek legelésznek, nyoma sincs sportpályának vagy effélének. A József nádor ültette fák már nagyra nőttek, s utódai is jó urai a kertnek, a park gondozott, sétányai rendezettek, virágjai virágoznak. Gyógyforrás is fakad itt újabban, új fürdőtelep is épült, csodájára jár az ország. S még lóvasút is van itt!

Margitsziget, 1870-es évek: ez az idősödő Arany János számára az igazi nyugodt, békés oázis. Nagyon belefáradt már a rengeteg adminisztratív feladatba, amelyek az alkotástól is elvették az idejét, kedvét. 1870-ben végre főtitkárrá választották, és megszabadult az aprólékos irodai munkától. (Szerencsére az Akadémia vezetése ekkor már nem volt olyan kicsinyes, mint néhány évvel korábban: ettől kezdve már bért sem kellett fizetnie a szolgálati lakásért, és 1879-es lemondása után is tovább lakhatott ott haláláig.) Nem kellett így állandóan jelen sem lennie: lehetőség nyílt hát rá, hogy legalábbis a nyarakat máshol töltse. A nagy belmagasságú, Ybl Miklós tervezte neoreneszánsz palota kétségtelenül reprezentatív lakóhely volt, de kissé rideg is, és amellett szeles, ami Aranyt kiváltképp zavarta.

Nagy utazásra nem vágyott. Talán az ablakából is látszott az a szoba a margitszigeti Nagyszálló második emeletén, a Dunára néző csendes oldalon, ahol a nyarakat töltötte. Éppenséggel ezt is Ybl tervezte – valahogy a kettejük sorsa már a Három pipa utca óta összefonódott.

A Margitsziget az 1870-es években (fent); és Arany János vázlata az 1880-as évekből (lent)

Margitsziget, a fürdőhely

A sziget éppen jó volt neki, messzebbre nem is vágyott. A Margitsziget ekkortájt épp olyan fürdőhely volt, mint a többi, kiépülőfélben lévő Monarchia-szerte. Ez akkoriban egyáltalán nem a pancsolásról szólt. Fürdőre menni azt jelentette, hogy az ember rendszeresen sétál, szemlélődik, társasági életet él. Na jó, esetenként ivókúrát is vesz mellé, vagy netán kádfürdőt, kizárólag szeparált helyiségben: a területet északról lezáró, szintén Ybl Miklós tervezte csodálatos Margit-fürdő is ilyen volt. A sziget kellőképpen „szeparált” volt, évtizedekig megmaradt az elegáns társaság szórakozóhelyének, nem lett népliget belőle.

Arany tehát sétált, szemlélődött, társasági életet élt – ez utóbbit csak éppen a szükséges mértékben, vagy annyira sem. Igazság szerint eléggé emberkerülő lett, sokszor vacsorázni sem ment le, hanem szobájába kérette az ételt. „Gyulai Pál, aki Aranyékkal nem egyszer együtt nyaralt a Nagy szállóban, sokszor leírta nekem a szobát, ahol a Duna vizének a költő szemét bántó visszfénye ellen, zöld hálóval vonták be az ablakokat” – így emlékszik vissza Hatvany Lajos.

Gyulai Pál szerepe más szempontból is fontos – a történet ismert –, hiszen ő ajándékozta meg egy kapcsos könyvvel. Ebbe kezdett el Arany, annyi év kihagyás után, lassan-lassan újra verset írni. Ezek az utóbb Őszikék néven ismert kései, azóta is csodált alkotásai. Ekkoriban keletkezett a Toldi szerelme is, melyben olykor feltűnnek a sziget helyszínei is.

A tölgyek 1912-ben (fent) és Arany kézirata (lent)

A híres tölgyek

Arany kedves időtöltése volt emellett a zenélés is, persze leginkább csak a maga mulatságára. És sokat sétált, ez volt a fő időtöltése. A törzsvendégek már ismerték a fekete szemüveges, napellenzős fejfedőben botorkáló öregurat, aki meg-megállt egy-egy szebb virágágyásnál, bokornál. Legkedvesebb fája – nem, nem a tölgy, hanem – egy szép koronájú kőrisfa volt. A víztorony mellett állt, és valóban lenyűgöző példány volt, valószínűleg még József nádor plántálta el ide.

Szeretett volna alatta üldögélni, de ide nem állítottak padot. Így áttelepedett a közeli tölgyek alá, ahonnan jól rálátott. Itt írta 1877-ben A tölgyek alatt című költeményét, ami a következő évben még Margitsziget címen jelent meg a Budapesti szemlében. Arany tudatosan jeleníti meg ezt a fajt: a tölgy az antikvitás óta a rendíthetetlenség, a nyugalom, a stabilitás szimbóluma. Ma az eredetileg tizenegy tölgyből álló facsoportból már csak nyolc áll, ezeket nagyjából kétszáz évesre becsülik. Alattuk ma ott a költő emlékhelye: József főherceg 1912-ben Strobl Alajossal elkészíttette a költő mellszobrát és ide állíttatta.

A tölgyek alatt írogató öregúr képe mélyen rögzült, sőt, egy kisebb adoma is keringett erről a korban. E szerint történt egyszer, hogy József főherceg, aki nagyon kedvelte a költőt, meglátta, amint Arany az egyik padon ül és valamit ír. Lassan a közelébe lopakodott, a háta mögött megállt és belepillantott a költő kezében lévő füzetbe. Arany verset írt ilyen címmel: A tölgyek alatt. Ezt látva, olvasva, József főherceg tréfásan, jóságosan szólt hozzá: – Úgy látom, kedves Arany János, Ön remek költő, de nem jó botanikus. Ezek itt hársak, amelyek alatt ül. Üljön kérem, tíz lépésnyire arrább: ott vannak a tölgyek.

A Habsburg-hatalom iránt egyébiránt nem igazán lelkesedő költővel szóba elegyedő főherceg: a történet talán kissé idealisztikus. Arany társasága inkább a szolgáló személyzet – ekkor keletkezett verseiben is az öreg pincért, a kertészt, a hírlapárust jeleníti meg, nem a szórakozó úri társaságot. Valószínűleg ezeket az egyszerű figurákat közelebb érezte magához.

A margitszigeti tölgyeknek Arany halála után is jutott szerep: a Nemzeti Sírkertben (a Kerepesi temetőben) síremléke fölé két tölgy árnya borul. Ezek az 1960-as évek elején a margitszigeti tölgyfákról vegetatív szaporítással nyert példányok. Így teljesültek be a költő sorai: „A tölgyek alatt / Vágynám lenyugodni / Ha csontjaimat / Meg kelletik adni…”


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó