2018. november 3. 18:04 | Írta: Viczián Zsófia

Százhúsz éve nyitotta meg kapuit a budai Szent János Kórház. Százhúsz éve gyógyulni vágyók lépkednek a pavilonok közti ösvényeken – és olykor otthagyják kézjegyüket az épületek falán. Izgalmas nyomozás következik, tégláról téglára!

Írta és fényképezte: Viczián Zsófia

Az elmúlt napokban látott napvilágot: a budai Szent János Kórház átalakításának tervezésére 495 millió forintot biztosít a kormány. Az intézmény középső részét teljesen megújítanák, és a több mint ötszáz aktív ágy mellett lesz ápolási és rehabilitációs részleg is.

Aki nap mint nap erre jár, vagy csak olykor kényszerül a kórház falai közé, tudja: nos, a felújítás valóban alaposan ráfér az épületre. Minden ízében elavult, leromlott, túlzás nélkül szétrohadt és mállott: legyen szó gépészetről, térkihasználásról, szigetelésről vagy bármi másról. Nagyon korszerűtlen maga a pavilonrendszer is, amely egykor valódi, a fertőzésfeszélyt csökkentő vívmány volt. Amire 1898-ban, a kórház megnyitásakor méltán lehetett büszke a ragyogó főváros, mára már inkább takargatnivaló szégyenfolt.

Vadonatúj kórház az egykori szőlősben, 1905 (Forrás: fortepan.hu)

Igaz, az épületek tagadhatatlanul szépek még így is, őriznek valamit a monarchiás idők puritán bájából. Már eredetileg sem tervezték pompázatosnak őket, ezt megnyitásakor a Fővárosi Közlöny is leszögezte: „Alapelvül szolgált, hogy az épületeknél minden pompát és fényt mellőzni kell. A homlokzatok nyers téglamodorban készültek, csupán a párkányok, ajtó- és ablakkeretek létesíttettek formatéglából; csakis a felvételi épületnél és halottasháznál lett némi terracotta díszítés alkalmazva, nemkülönben a felvételi épület középrészén a Szent Jánost és a két allegorikus szárnyas alakot ábrázoló szoborcsoportozat lett felállítva. A kőlábazatok vörös márványból készültek; a főlépcsők kemény kalázi kőből, a mellék- illetőleg a szolgálati lépcsők pedig fából.”

Számos kis részlet még ma is figyelemre méltó, és az sem kis eredmény, hogy a hosszú használat ellenére sok minden még mindig működik, egyben van – ez is a korabeli mestereket dicséri.

„Itt jártam” –  százhúsz év bekarcolt emléke

Az épületek tehát korszerűtlenek, de szépek. És van még egy olyan értékük, amely csak akkor derül ki, ha egészen közel lépünk hozzájuk. Akkor viszont egy izgalmas világ nyílik meg előttünk, az elmúlt bő évszázad spontán emlékműve.

A betegek, akiket ide vetett a sorsuk, ugyanis itt hagyták a kézjegyüket. A téglaborítás tartós, de könnyen karcolható anyagnak bizonyult: az egykori kezek pedig rögtön a megkezdték a formálását. A legtöbben a nevüket és az évszámot karcolták bele, de van, aki még mást is. Mások csak egyszerű grafitot használtak, amikor nyomot hagytak a kórházfalon, az újabb időkben pedig megtette egy alkoholos filc is.

Száz meg száz felirat fut így végig az ódon épületek aljában, szemmagasság körül. Köztük jócskán száz évesek is, sőt, megtaláltuk a feltehetően legrégebbi, 1898-as feliratot is. Biztosan több is volt belőlük, de mára azok őrződtek meg, amelyek az épületeken körbefutó kis párkány vagy más kiugró elemek (pl. erkély) alá kerültek.

Felirat a megnyitás évéből: talán ez a legrégebbi a ma is olvashatók közül

I. világháborús felirat, K und K hadsereg

Püspökladányi beteg 1919 májusából


Miért? Vajon miért karcoltak, írtak emberek a kórház falára?

A szokás valószínűleg eredendően vallásos eredetű. A középkor óta ismert, hogy a zarándokok az általuk meglátogatott helyen ott hagyták a kézjegyüket. (Sőt, valójában már az ókorból is vannak hasonló jelenségekről adataink, akár a piramisokban, akár Pompeiben, akár Róma emlékeinek falán.) Mai szemmel elképesztő helyeken is vannak feliratok: az utazók nem csak az oltár mögötti félhomályos zugok falába, hanem egyenesen a freskókra vésték rá a nevüket. Esztergomban egyes kutatók szerint még maga Mátyás király is hagyott efféle nyomot. Nagyon sok hazai zarándokhelyen is láthatók hasonló feliratok. 

Freskóba vésett nevek egy veronai templomban 1390-ből: középkori szokás lehetett


Hogy miért jó a felírt név? Talán mert így az ember akkor az adott szent közelében és védelmében marad, ha hazamegy. És egyúttal a helyszín ereje is növekszik azáltal, hogy bizonyíthatóan sokan keresik fel, akár távoli vidékekről is. Meg így valamiképp az egyén halhatatlanná is válik, vagy éppen egy másodpercnyi hírnév jut neki.

A szokás aztán áttevődött egyfelől a profán turizmus helyszíneire is, másfelől pedig az egyházi fenntartástól már elszakadó közfürdők, közkórházak területére is. Hisz a gyógyulás, amit ezeken a helyeken a betegek nyertek, mégiscsak valamiféle misztikumot hordozott, a kórházak is bizonyos fokig szakrális helyként értelmeződtek (az orvosokra pedig varázslóként/szentként/sámánként tekintetettek). Akik a kórházban jártak, talán a gyógyultságukat, egészségüket akarták így konzerválni, hogy ott hagyják a nevüket. 

Az itteni feliratok közt találunk olyat, amely viszonylag távoli vidékekről ide vetődött emberek örökítettek meg: az ő esetükben ez is motiváció lehetett az írásra. Olvashatunk az 1910-es évekből sokféle város- és településnevet: rögtönzött gyűjtésünkben szerepel Kassa, Zsikva, Püspökladány, Esztergom, Sormás, Kecskemét, illetve egy budai cím is: I. ker Gellérthegy u. 7. 

Eszetergomból jött 1909-ben

Ő pedig kassai beteg

Ez a beteg pedig az Egyesült Államokból került ide 1985 nyarán – talán turista volt


Vajon kik lehettek ezek a betegek? Nagy részük nem különösebben ismert név, de olykor ilyen is feltűnik. Két felirat például (1908-ból) Hugyecz Kelemené a Felvidékről: ő lehet, hogy a híres, besztercebányai építész, Hugyecz László családjába tartozott. Néhányan felvésték-írták a mesterségüket is. Olykor rövid üzenetek is vannak, például ilyenek: „Elszánt lélek vagyok én”.

Néhol egy-két szóban egy rövid élettörténet is felsejlik: az egyik feliratól például megtudjuk, hogy valaki kancsalságból gyógyult, másnak az egyik szemét kivették.

Olykor nem csak a betegek, hanem az itt dolgozók is ott hagyták névjegyük: egykori éjjeli és nappali őrök, „őrszemek”, az újabb korokból ápolók, mentősök nevei tűnnek fel. Némelyik alá valaki odaírta azt is, az illető mikor „holt meg”. Az egyik felirat az I. világháborút örökíti meg, de ha tovább kutatnánk, talán más történelmi korok bevésett nyomára is bukkanhatnánk.

Nemes Kálmán, nappali őr

Őrszem 1906

Kancsalságból gyógyult 1930-ban

 

Megannyi kézírás fut végig a pavilonok, sőt, a kápolna falán is. Sokféle betű, kézjegy, hol kaligrafikusan szépek, hol egészen egyszerű ákombákomok. Egy-két idegen nyelvű felirat is van. 1898 és 2018 közt mindenféle időszakból – bár úgy tűnik, a szokás inkább a korai évtizedeket jellemezte.  

A Szent János Kórház minden ízében megérett a felújításra. De ezt a kövekbe íródott hosszú múltat mégis valahogy jó volna megőrizni. 


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó