A távhő nem új találmány, valami hasonlóval a rómaiak is próbálkoztak. A XIX. században az USA-ban, Németországban, Kanadában épültek ki az első távfűtéses rendszerek, de a skandináv városokban is ez a legnépszerűbb fűtés. 1974-ben Reykjavikban a távfűtött lakások aránya elérte a 98%-ot, míg Moszkvában 1981-ben a lakások 99%-a távfűtéses volt. 

Magyarországon az első távfűtöttnek tekinthető épület a Parlament volt: a tervező, Steindl Imre nem tervezett az épületre kéményt, ezért a hőt egy közeli épületből kapta. Ezt a rendszert 1899-ben helyezték üzembe. Hasonló okokból lett távfűtéses a 100 éve átadott Gellért Szálló is. 

A budapesti távfűtés kiépítésére 1928–29-ben tett ajánlatot két magáncég, de akkor a főváros vezetése nem fogadta el az ajánlatokat: 

„Egy nagyszabású terv bukásáról kell beszámolnunk. Másfél-két évvel ezelőtt érdekes beadvány érkezett a fővároshoz a központi távfűtés megvalósítása ügyében. Egyszerre két tőkeerős vállalat is kért koncessziót a távfűtésnek Budapesten való bevezetésére. […] Több száz háztulajdonossal megállapodást is kötöttek, hogy a vállalkozás létrejötte esetén házaikat bekapcsolják a gőzfűtő centraléba és a részvénytársaságnak az volt a terve, hogy az elegendő tőkével nem rendelkező háztulajdonosok épületeibe részletfizetésre is bevezeti a központi fűtést. Több ilyen centrále látta volna el a főváros melegszükségletét. […]  Más oldalról azonban úgy informálnak bennünket, hogy a főváros azért odázza el a központi távfűtés ügyét, mert ezt a nagyszabású vállalkozást nem akarja magánkézre juttatni, hanem közüzem módjára szeretné, alkalmas időben megvalósítani. Ugyanis az Elektromos Művek is foglalkoznak egy idő óta a távfűtés problémájával és nagy külföldi tanulmányokat végeztek ebben a kérdésben” – írta a Független Budapest című újság 1930. szeptember 3-án. 

Az első távfűtött épület a Parlament volt, 1906 (Fotó: Fortepan) 

A távfűtés bevezetését gazdasági okok is alátámasztották, nevezetesen az, hogy a háztartásokba szánt koksz és fa nagy részét Magyarország importálta, míg a központi fűtőüzemekben a magyar szén is jó lett volna. 1940-ben Varga István György a Hidrológiai Közlöny 1940-es számában megjelent tanulmányában azt is felvetette, hogy a budapesti távfűtés céljaira az itteni hőforrások is megfelelők lennének. A tanulmányban részletesen kifejtette, miképp lehetne a feltörő hőforrások vizét – amelynek a tanulmány szerint 95%-a úgyis a Dunába folyik – felhasználni. Szerinte új fúrásokkal akár ötezer házat is ki lehetett volna fűteni csak Budapesten ezzel az energiával.

Ez az ötlet már korábban is felmerült a fővárosban, mégpedig az Árpád híd építéséről (is) szóló törvény – 1908 évi XLVIII tv – vitájában. A törvény előadója, Hoitsy Pál szerint „a meleg viz a mai közgazdasági életben erőt, energiát képvisel és pénzt ér. Ha mi azokat a meleg forrásokat, a melyek Budapest főváros területén fakadnak, semmi egyébre nem használnék, akkor kifűthetnők vele egész Budapestet, akkor nemcsak a palotákba, de a szegény emberek házába és lakásába is ingyen fütőszereket vihetnénk a télen keresztül”. (Az első geotermikus fűtési rendszer Franciaországban épült ki 1970-ben.) 

De nemcsak a geotermikus, de a „hagyományos” távfűtés is csak álom maradt. Az ötvenes években néhány lakás, illetve lakótömb fűtése valósult meg, jellemzően egyes vállalatok „hulladékhőjével”, és 1960-ban is csak alig 4800 lakás volt távfűtésre kötve. 

A Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1959. augusztus 19-én tárgyalta a kérdést. A Köjál (az ÁNTSZ elődje) 1958 áprilisa és októbere között átfogó levegőminőség-vizsgálatot tartott, és többek között megállapította, hogy „a fűtési idény ideje alatt a fővárosban különösen a korom és kéndioxid – a fővárosban használatos szénfajták következtében – a hygiénés norma kb. háromszorosára növekszik”. A felszólaló, Kapos elvtárs hozzászólásában megjegyzi: „Feltehető, hogy erre megnyugtató megoldást csak távfűtés budapesti kiterjesztése nyújtana. Szükséges tehát, hogy erőteljesebb lépésekkel haladjunk Budapesten központi jellegű és a távfűtés bevezetése felé”.

A tömeges távfűtés az ötvenes évek végén indult el Budapesten, ekkor a XIII. kerületben a Révész utcai erőmű, valamint a Kelenföldi Hőrerőmű szolgáltatott meleget. 1960-ban alakult meg a Főtáv elődje, a Főtám, amely a Főtáv nevet 1966-ban vette át. Ötven évvel ezelőtt, 1968-ban úgy számoltak, hogy 1972-re a Kiskörúton belül, a pesti oldalon teljesen megszüntetik a szén- és a koksztüzelést, mind a hivatalokban, mind a magánlakásokban. 

A hatvanas években komoly fejlesztések történtek, tíz év alatt, 1970-re újabb 40 ezer lakást kapcsoltak be a szolgáltatásba, míg a következő 10 évben újabb 100 ezret. Elsősorban az új építésű panellakásokban vezették be, míg a mástípusú lakásokban nem is erőltették. Ennek oka az volt, hogy a távfűtésért a használók nem a teljes, csak a csökkentett árat fizették, a különbözetet állami dotációból fedezték. 

A távfűtés ma elsősorban a lakótelepekkel és a panellel kapcsolódik össze. A KSH 2016-os felmérése szerint a teljes magyar lakásállomány 16%-a távfűtött, míg Budapesten az arány eléri a 25%-ot. A távfűtéshez kapcsolódik Budapest legmagasabb építménye is, mégpedig az Észak-budai Fűtőmű 200 méter magas kéménye.