2019. április 6. 08:15

Gavallérok, ibolyaárus asszonyok, rajcsúrozó gyerekek és virágkiállítás: archív fotók és régi újságcikkek alapján bemutatjuk a hajdanvolt budapesti tavaszok hangulatát.

Írta: Bukovszki Péter

A tavasz mindig is a megújulás, az öröm, az új élet születésének ünnepe volt. A rövidsége ellenére is rettentő hosszúnak tűnő, fagyos, sötét február után a természet minden teremtménye, s benne az ember is meggyötörten várta, hogy végre melegebbre forduljon az idő. 

A fordulatot jellemzően a március hozta el. A napsugarak először bátortalanul, de egyre állhatatosabban kezdték el noszogatni az elkényelmesedett telet, amely gyakran még március elején is úgy trónolt hazánkban, mint valami magáról megfeledkezett vendég. Áprilisra azonban a tavaszi nap sugarai, minden erejüket összeszedve úgy kiseprűzték tél uraságot, hogy annak néhány fagyos éjszakán és hideg fuvallaton kívül nem sok revansra maradt ereje. 

Tavaszi hangulat a Szabadság téren 1900 körül, Klösz György fényképén (Forrás: Fszek)

A lágyan simogató, kellemesen meleg idő pedig a budapestiek életét is megváltoztatta: a virágágyakba lassan visszaköltöztek a gondosan előnevelt egynyáriak, a madarak újra megtalálták a hangukat, az emberek pedig lassan szögre akasztották téli kabátjukat, és újra birtokba vették a parkokat. 

A Budapesti Hírlap 1897. március 22-i száma humorosan és rendkívül érzékletesen írja le a gavallérok tavaszi színeváltozását:

“A gavallérok egy részének — tanúk rá az összes kabát-menhelyek — mindig kiváló és gyors érzékük volt a tavaszi verőfény iránt. Ennek tulajdonítható az a vándorlása, mellyel az elegáns téli kabátok lefűzik a legtehetségesebb vándormadarakat. Mihelyt megvilágosodik az aszfalt szürkesége, a mikádók és mencsikoffok viharos gyorsasággal vándorolnak befelé, nyugalmasabb hazába, ahol zálogintézet árnyékában aludhatják kora tavaszi álmukat. A nemes ifjúság pedig felölti a tavasz derültebb s éppen most kiváltott színeit és télikabát hiányában úgy találja, hogy nagyok a természet szépségei.”

A virágnyelven előadott tavaszi társadalomleírás a továbbiakban az “irányadó körök” tagjainak jellemzésével folytatódik:

“mindezek dacára itt a tavasz, és Budapest hisz a hivatalos szónak. Hogy elhiszi, annak a bizonyságára meg is tartotta már tegnap délben zsúfolt ház előtt az első tavaszi előadást a váci utcai színpadon. Ott voltak mindazok az irányadó körök, amelyek állanak egy monokliból, egy szoknyakabátból, kifogástalan zárkózottságú inggallérból — no meg mellesleg egy hozzávaló emberből. Ott voltak Budapest összes szépségei, a fölfödözöttek s akik meg fölfedezésre várnak. Szóval ott volt mindenki — és azonfölül még igen sokan. Ott volt a gomblyukban, az utcasarkon, a kirakatokban az ibolya is itt-ott és mindenütt…”

Virágültetés a Dísz téren 1900 körül, Klösz György felvételén (Forrás: Fszek)

A tavasz tehát minden ember számára változást hoz, bármely társadalmi rétegbe tartozzék is. De nem kivételek ezalól a virágok sem. A Pesti Hírlap 1882. március 2-i tárcája a szerény kis ibolyák viszontagságos sorsáról is megemlékezik:

“Az utcaszögleteken, öreg asszonyok kosaraiban mosolyog reánk szép kék szemeivel a tavasz; üdén, de mégis bágyadtan néznek reánk e szemek, mintha még álmosak lennének — s csak úgy erőszakkal nyitódtak volna föl — hajnal előtt. 
Mert a virágnak is vannak csalódásaik nem csak az embereknek. A mesterséges melegágy elhiteti velök télen is, hogy már tavasz van — s ha friss levegőre kerülnek, megperzseli őket a hideg, belehalnak. 
Szegény piciny virágok, kik napsugár nélkül születnek s napsugár nélkül halnak meg, — valamelyik úri kabát gomblyukában. Még boldog az, ki hófehér női keblen száradhat el édes illatot lehelve.”

A ma már védett, kedves kis virágokat azóta is közszeretet övezi: az apró, törékeny kis ibolyák azonnal mosolyt csalnak bármelyikünk arcára, ha megpillantjuk őket, amint a hóvirágokat követve előbújnak a még igen hideg földből.  


Virágáruslány Budapesten (Forrás: Vasárnapi Újság, 1905. április 30.)

Hiába köszönt be a kikelet, a Vasárnapi Újság 1905. április 30-i száma szerint a Budapesti gyerekek mégsem vethetik bele magukat olyan önfeledten a játékba, mint falusi társaik:

“A nagyvárosok lakói, de kivált a gyermeksereg, sohasem élvezhetik egészen a tavasz bájait. A nagy, végtelen mezők helyett kénytelenek megelégedni például Budapesten néhány közkerttel, ahol még futkározhatnak is egy kicsit, de az őr mindig a sarkukban van s mindenért szót tesz. Künn a Városliget útjain pedig már nem is igen illik szaladgálni, mert oda leginkább a felnőttek járnak. Itt csak sétálgatni s a padokon üldögélni szokás. Mikor aztán már eleget nézték a tavon úszkáló hattyúkat, kigyönyörködték magukat az üvegházból került virágokban, — melyekből azonban leszakítani egyet sem szabad — akkor megint felülnek a villamosra és szépen hazamennek. Talán még egy fecskét sem láttak, legfeljebb néhány csiripoló verebet, vagy egy két csókát, amelyek ott fészkelnek a mezőgazdasági múzeum tetején.”

Lehet, hogy a régi gyerekeknek nem a parkőr volt a legkedvesebb cinkosuk, a közparkok azonban már akkoriban is gyönyörű virágkompozíciókkal és gondozott növényekkel invitálták pihenésre a tégla és az aszfalt látványába belefáradt városlakókat. A Városligetben például számos virágkiállítást rendeztek, amelyek közül az 1904-es egészen különleges volt. Az Országos Magyar Kertészeti Egyesület által szervezett eseménynek ugyanis a Műcsarnok adott otthont, a magyar művészek alkotásait bemutató tárlattal együtt. 

A Városligetben rendezett virágkiállítást Ferenc József is meglátogatta (Forrás: Vasárnapi Újság, 1904. május 8.)

A Vasárnapi Újság  1904. május 8-i száma így tudósít az eseményről: 

“A városligeti Műcsarnokban, hol még a tavaszi kiállítás képei és szobrai is láthatók, gyönyörű virágok pompáznak és illatoznak, melyek egy része magában a csarnokban, többi — nagyobb — része egy e czélra emelt faépületben és a csarnok előtti kertben vannak elhelyezve. A virágkiállítás létesítésében a főváros érdemes főkertészéé, Ilsemann Keresztélyé az oroszlánrész ; az ő buzgó munkájának köszönhető a szép siker. Azokat a növényeket, amelyeket Budapest közönsége az Erzsébet-térről és a városligeti nagy köröndről ismer, úgy csoportosította, hogy az valóban meglepő hatást kelt. A gyönyörű növények, melyek Európa bármely nagy városának díszére volnának, oly szép példányokban, oly gazdag színpompában tárulnak a szemlélő elé, hogy szinte elkáprázik az ember szeme a ragyogó színek sokaságától, s idő kell hozzá, míg a színek harmonikusan kibontakoznak s mindegyik leköti a maga számára a figyelmet.”

Tavaszi hangulat a virágkiállításon, háttérben a Műcsarnok (Forrás Vasárnapi Újság, uo.)

A sajátos esemény igazán egyedi élményt jelenthetett: a magyar művészet és a dísznövénykertészet teljesítményeit lenyűgöző módon kombinálta, olyan tavaszi kulturális programot kínálva, amelynek napjainkban is lenne létjogosultsága. 

Ahogyan a föntiekből is látszik, a budapesti tavasz nemcsak a természet, hanem a város kulturális életének fellendülését is jelentette. A farsangi időszakot követően már nem volt szükség maskarákra a tél elűzéséhez és a vidámsághoz, hiszen a tavasz önmagában is örömteli változást, valódi megújulást jelentett mindenki számára, az apró ibolyától egészen a kiállításokon részt vevő polgárokig. 

Nyitókép: Neÿ Klára (balra) és Neÿ Katalin (jobbra) a Margitszigeten 1932-ben (Forrás: Fortepan)


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó