A XIX. század második felében többször is felmerült az igény a vásárcsarnokok építésére, ám a megvalósításra egészen a század legvégéig kellett várni. Ekkor a probléma megoldását Matuska Alajos tanácsos vette kézbe: javaslatot tett egy központi csarnok és kerületenként 1-1 fiókcsarnok felállítására.

A kerületi vásárcsarnokok helyét a sűrűbben lakott, forgalmas pontokon jelölték ki, jellemzően a régi piacok területén. A központi vásárcsarnok építése kiemelt ügy volt. Elhelyezésére több javaslat is született, de végül a Duna-parton lévő, egykori Sóház utcai telket választották ki. A munkálatok megkezdése előtt az itt lévő rozoga épületet és a szomszédos kisajátított házakat lebontották, hogy minél nagyobb terület álljon rendelkezésre.

Pecz Samu eredeti terve a Központi Vásárcsarnok Vámház körúti homlokzatára az Építő Ipar 1893. december 28-i számában

A főváros úgy határozott, hogy a központi vásárcsarnok megtervezésére nemzetközi pályázatot írnak ki. A külföldi példák tanulmányozása után az 1892-ben kiírt pályázat kritériumaként szerepelt a vas- és üvegszerkezet alkalmazása, illetve a tárolásra és hűtésre alkalmas pincerendszer kialakítása. A megszabott határidőig kilenc pályamű érkezett be (4 budapesti, 1-1 lipcsei, berlini, párizsi, prágai, szófiai), amelyek közül a bírálóbizottság Pecz Samu műegyetemi tanár tervét tartotta a legcélszerűbbnek. A második legtöbb szavazatot kapó francia Escande és Gourmez cég azonban nem adta fel a harcot: váratlanul egy kedvezőbb javaslatot tett. Ennek köszönhetően 1893-ban a főváros egy újabb, zárt körű pályázatra hívta meg Pecz Samut és a párizsi szakembereket, amiből ismét a Műegyetem tanára került ki győztesen.

 

A Fővám téri vásárcsarnok 1900-ban (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A földmunkákat 1894-ben kezdték meg, a millennium évében pedig már átadásra készen állt az épület, ám július 30-án a reggeli órákban tűz ütött ki, aminek a következtében leégett a tető középső része. A korabeli folyóiratok szerint a tetőzet alatt dolgozó bádogosok figyelmetlensége miatt történhetett a szerencsétlenség. Az épület műszaki átadására igy csak 1896 decemberében, a hivatalos megnyitásra pedig 1897. február 15-én került sor.

„Nem győz az ember eleget gyönyörködni a vásárcsarnokokban, Budapest eme legújabb nevezetességeiben. Különösen pedig az óriási nagyságu központi csarnok az, – ott a pompás Ferencz József-híd és vámpalota szomszédságában, – a mely még a fővárosi ember szemében is valóságos látványosság számba megy”

– írja ezt a Vasárnapi Ujság a csarnokok megnyitása után, 1897. június 6-án.

Az épület főhomlokzata szimmetrikus a középrizalitból nyíló bejárattal. Ennek a leghangsúlyosabb része a bejárat fölötti ablakegyüttes, aminek a közepére egy órát helyeztek el. Az oromzat két szélén egy-egy oroszlán fordul Pest és a Buda felé.

A Központi Vásárcsarnok​ a mai Fővám téren (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A vásárcsarnok belső tere (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Az építkezésen a kor legnevesebb iparosai és vállalkozói vettek részt. Kiemelhetjük közülük a pécsi Zsolnay Vilmost, aki a tető mázas cserepeit és kerámiafejeit készítette, a Schlink-féle vasöntödét, amely az acélszerkezeteket állította elő, a Drasche-féle Kőszénbánya és Téglagyár Rt.-t, amely a homlokzati díszítést lehetővé tevő idomtéglákat gyártotta, a lakatosmunkákat pedig Svadló Ferenc és Jungfer Gyula készítette.

A belső teret kocsiút osztotta két részre. A keleti oldalon és a galérián a kiskereskedők, a nyugati oldalon pedig a nagykereskedők pultjai kaptak helyet. A nagy piactértől elkülönítve, az épület legvégére került az úgynevezett baromficsarnok, ahol az élő állatok eladását ütötték nyélbe. A földszinten a főfelügyelő hivatalát, vendéglőt, a vásárrendőrséget, őrszobát és egészségügyi helyiségeket, a pincében pedig a raktárakat, a hűtőkamrákat, az elektromos ellátóközpontokat és a kazánházak alakították ki.

A vásárcsarnok belseje a Vámház körúti bejárattól nézve (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1896. november 22.)

Gyümölcs- és zöldségárusító helyek (Forrás: Vasárnapi Ujság,1897. június 6.)

A halárusító helyek a megnyitás évében, 1897 májusában Ferenc József látogatásakor (Forrás: Vasárnapi Ujság,1897. június 6.)

A baromfipiac a Központi Vásárcsarnokban (Forrás: Vasárnapi Ujság,1897. június 6.)

Zöldségárusítók egy korabeli rajzon (Forrás: Vasárnapi Ujság,1897. június 6.)

A központi csarnok jó elhelyezkedése az áruszállítást is megkönnyítette. A parton lévő kikötőt egy alagúttal kötötték össze a csarnok pincéjével, hogy a vízen érkező áru könnyedén jusson be a raktárakba. A szárazföldi szállítást pedig a csarnokba befutó vonatokkal oldották meg, amelyek kizárólag éjjel közlekedhettek, hogy napközben ne zavarják a vevőket és az árusokat.

Az újonnan épült csarnokban a király, Ferenc József is tiszteletét tette a megnyitás évének májusában. Több mint egy órát töltött a virágokkal díszített épületben, hosszasan beszélgetett a városi hivatal képviselőivel, és még a vendégkönyvbe is írt. Ugyancsak meglátogatta az épületet Vilmos német császár is, amikor a fővárosban időzött.

Ferenc József beírja a nevét a Vásárcsarnok emlékkönyvébe, Weinwurm Antal fényképe nyomán (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1897. június 6.)

Kisebb léptékben ugyan, de a négy kerületi csarnok is hasonló alaprajzi elrendezésben épült. A Hunyadi téri és a Hold utcai vásárcsarnokot Czigler Győző műegyetemi tanár, az István téri (mai Klauzál tér) és a Rákóczi téri épületeket pedig a Fővárosi Mérnöki Hivatal munkatársai tervezték. Átadásukra a központi épülettel egy időben került sor.

A Hunyadi téri csarnok (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A városvezetés döntése alapján azokon a területeken, ahol vásárcsarnokot létesítettek, nem működhettek többé nyílt vásárok. A nyílt piacok megszüntetését nem mindenki fogadta könnyű szívvel. A Fővárosi Lapok 1896. november 15-i számának egyik interjújában megkérdezettek nem igazán örültek az újonnan épült csarnokoknak. Emellett megjelent egy rövid, hangzatos című vers is (Dal a piaczról), amelynek néhány sora szintén éreztette a piacok bezárása miatti szomorúságot:

„Nem a nyílt ég, freskós tetőzet
Lesz a kofa-sereg felett;
Nyílt ég után festett czement,
A piaczok napja lement.”

A Hold utcai ​csarnok (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Nemcsak az épületek számítottak újdonságnak, hanem a bennük folyó adás-vevés és viselkedés szabályozása is. Csak azok az árusok kínálhatták eladásra portékáikat, akik havi vagy napi helybért fizettek a standért, tisztán öltöztek, és teljesen egészségesek voltak. Az eladásra szánt élelmiszerek minőségét folyamatosan ellenőrizték, és a szabályok arra is kötelezték az árusokat, hogy pultjaikat tisztán és rendben tartsák.

A hajdani hangos vevőcsalogató, árukínálgató kofamagatartást nem engedélyezték a csarnokokban, de a betérő vevőnek is számos illemszabályt kellett betartania.

„Tiltva van a közlekedési utak elállása, csoportosulások, kiabálás, éneklés, fütyülés által a közrendet és közcsendet zavarni. Tiltva van káromlással, szitkokkal, erkölcstelen, közszemérmet sértő szóval vagy tettel a közönséget botránkoztatni.”

Ezek betartását a vásárrendőrség ellenőrizte.

A Klauzál téri csarnok középső három hajója (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A főváros megszabta a csarnokok nyitvatartási idejét is. A reggeli és délelőtti nyitvatartást a nyílt piacokon megszokottak szerint határozták meg: nyáron 5–12 óra, télen 6–12 óra között térhettek be a vevők. A német mintára bevezetett délutáni nyitvatartás nyáron a 16–19 közötti, télen pedig 16–18 közötti órákat jelentette. A legforgalmasabbak a központi, a Hunyadi téri és az István téri vásárcsarnokok voltak, mivel egykor ezeken a helyeken működtek a leglátogatottabb piachelyek is.

Azok a vásárlók, akik rendszeresen látogatták, gyorsan kitapasztalták, hogy a Rákóczi téri csarnokban van a legnagyobb választék a füstölt hentesáruból, de a szárnyasokért leginkább a Hunyadi térre volt érdemes menni, az olasz újdonságok és egzotikus gyümölcsök pedig a Hold utcában várták a vevőket.

A Rákóczi téri vásárcsarnok​ (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

 A Rákóczi téri csarnok öthajós belső tere (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A korabeli sajtó egyre többször írt arról, hogy milyen a hétköznapi élet a csarnokokban. Annak ellenére, hogy eleinte sem a vásárlók, sem az árusok nem örültek, egy idő után az emberek mégiscsak megszokták a csarnokokat, és kialakult az a bizonyos „csarnoki hangulat” is. Elsősorban a hölgyek látogattak ide, amiről Fried Margit Ego álnéven egyszerre őszintén és szórakoztatóan írt:

„Igaz, nem vagyunk valami szépek a vásárcsarnokban. Minden jóízlésű nőnek van egy viharedzett, özönvíz előtti csarnok-kalapja és kabátja. Ugyszolván kötelessége, hogy madárijesztőt csináljon magából a háziasság szent oltárán. Aki kiöltözik, azt kinevetik. Itt mindenki őszinte és a saját természetével és hajával jelenik meg.”

Jól érezhető, hogy a vásárcsarnokok létesítésével egy új korszak köszöntött be a fővárosi élelmiszer-ellátás és a vásárlás területén, hiszen innentől kezdve, ahogy a Fővárosi Lapok már idézett, 1897 novemberi számában megjelent dalocska szövege mondta: „a főváros gyomrának étket / szerezni majd csak itt lehet”.

Nyitókép: A Fővám téri vásárcsarnok 1898-ban (Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye, 1898. 6. szám)