A kopár, sziklás tetejű hegykúp igazából két kisebb csúcsból áll: a 384 méter magas főbb csúcsból, tetején a keresztekkel, és ettől nyugatra egy alacsonyabb, 350 méter magas, hosszan elnyúló, füves platóból. A magaslat a budai hegyek északkeleti, nyugati irányba ívelő vonulatának része, amely a Virágos-nyeregből indul ki, majd a Csúcs-, Tök-, Szarvas- és Kálvária-hegyeken keresztül a Les-hegynél éri el az Alsó-Jegenye-völgyben kanyargó Paprikás-patakot.

A Kálvária-hegy (384 méter) csúcsán álló, három fehér kőkereszt (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)

A hegykoszorú óbudai oldala a Solymári-völgyben futó Bécsi (10-es) út felől hirtelen emelkedik ki, míg a hidegkúti oldal lankásabb. Az előbbi, meredekebb oldalon a réteket, szántóföldeket erdő váltja, a másik oldalon, a lakóövezet felett, az egykori szőlős- és gyümölcsöskertek helyén szántóföldek, és egy vékony karsztbokorerdő-sáv húzódik fel a hegytetőig.

A Kálvária-hegy, oldalában kőbányával, Budaliget felől; 1940 (Fotó: Fortepan/Képszám: 143437)

A Kálvária-hegyet többféleképpen is megközelíthetjük. Ha autóval érkezünk, akkor a Hidegkúti út felől a Temető (fentebb már Vízmosás, majd Emelkedő) utcán felfelé – a régi kőbánya irányába – haladva egészen közel kerülhetünk a célhoz. Azt azonban jó tudni, hogy innen gyalog csak egy igen meredek, törmelékes, szűk és jelzetlen ösvényen juthatunk fel a keresztekhez.

 Csak Krisztus keresztjén helyeztek el korpuszt, fémből (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)

Ugyancsak meredek, de már részben jelzett turistautat találunk, ha az egykori üvegháztelep melletti Tökhegyi úton megyünk a hegyoldal felé. Az utca végén parkolva itt találkozunk az első stációval, amely – csakúgy, mint 13 társa – kőből épült. Köztük kanyarog ösvényünk, amely egy feketefenyőkkel kevert, elegyes tölgyerdőn át beletorkollik a hegygerincen a kálváriáig futó sárga háromszög jelzésbe. Aki egy hosszabb, szép gyalogtúra keretében szeretné „meghódítani” a csúcsot, többféle útvonal közül is választhat.

Ha a Virágos-nyereg felől a sárga jelzésen haladunk, akkor gyakorlatilag végigmegyünk a fentebb említett hegykoszorún, amelyen még egy szép kilátópontot találunk: a Szarvas-hegy alatti ún. Kötők padját, amely nevét még a szocializmusban kapta, egy kötőipari turistaszakosztályról, pontosabban az általuk egykor itt állított padról. Innen indul a sárga háromszög jelzés a hegytetőre.

Az első stáció (Pilátus halálra ítéli Jézust) kőoszlopa és domborműve a Tökhegyi út elején (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)

Kellemes kirándulás lehet, ha a solymári Kökörcsin utcai buszmegállóból (64, 64/A, 164, 264-es buszok megállója) szintén a sárga jelzésen haladva, a Paprikás-patak mentén – egy kis vízesést, a Rózsika-forrást és egy rétet érintve – megyünk fel a hegyre, a Kötők padja előtt ismét a sárga háromszögre térve. Bármelyik túra kiegészíthető a közeli solymári Szarkavár felkeresésével vagy egy jó szalonnasütéssel az Alsó-Jegenye-völgy erdei pihenőhelyén.

Na de félre a turistatérképpel, lássuk, miről mesél maga a pesthidegkúti kálvária. Sajnos nagyon keveset tudunk róla. Valószínű, hogy Buda visszavívása (1686) után, a XVII. század végén Hidegkútra érkező német ajkú telepesek emelték, de már a XVIII. században. A IV. Béla idejében már lakott, de a török hódoltság alatt elnéptelenedett környékre a XVII–XVIII. század fordulóján báró Kurtz János Ignác, császári és királyi kamarai tanácsos, a terület akkori birtokosa hívta be a szorgos, katolikus németeket a Rajna és a Fekete-erdő vidékéről. Egykori falujuk neve Kaltenbrunnen (azaz Hidegkút; németesen Hidigut) volt, amely a mai Pesthidegkúton belüli Ófalunak felel meg.

A Kálvária-hegy a Csúcs-hegy felől nézve: jól látható a keresztekhez vezető köves ösvény fehér csíkja; 1935 (Fotó: Fortepan/Képszám: 42401)

Eleinte a hajdani, elpusztult Árpád-kori Gercse falu megújított templomát használták, majd 1717-től elkezdték felépíteni a szintén középkori alapokon nyugvó, a Templom köz 1. szám alatt ma is álló, barokk stílusú Sarlós Boldogasszony-templomot, amely 1736-ra készült el, de a következő évszázadokban többször is átépítették. Innen indultak a húsvéti keresztutak: a hívek minden Nagypénteken a templomtól a kálváriáig végigjárták a 2 kilométer hosszú, Krisztus szenvedéseit jelképező utat.

A sziklás hegytetőn álló kálváriáról annyit biztosan tudunk, hogy 1778-ban már hivatkozási pontként szerepel egy, a hidegkútiak és az óbudaiak határvitáiról szóló térképen. A két település határa ugyanis pont a Kálvária-hegyet is magában foglaló hegygerincen húzódott. 1950-ben létrejött „Nagy-Budapest”; így – többek között – Pesthidegkutat is a fővároshoz, annak II. kerületéhez csatolták. Ezáltal az említett határvonal egyik pillanatról a másikra kerülethatárrá vált (a II. és III. kerület között). A hegygerincen még látható néhány határkő az 1950 előtti időszakból.

Kiránduló gyerekek a Kálvária-hegyen, 1958 (Fotó: Fortepan/Képszám: 54640)

A helyi németek ezt azonban már nem érhették meg: a második világháború után – mint az ország több területéről is, kollektív háborús bűnösnek kikiáltva – kitelepítették őket. Ez Pesthidegkút esetében az itt élő, nagyjából 1500 lelket számláló németségből nagyjából 1300 főt érintett; főleg a németországi Mosbach körzetébe telepítették ki őket. A kálvária a falu fölötti hegyoromról némán „nézte végig” a szomorú folyamatot, ahogyan egykori építtetőinek leszármazottai örökre elhagyják szülőföldjüket. Innentől kezdve a körmenetek is elmaradoztak, igaz az akkori idők amúgy sem igazán kedveztek a vallásos életnek.

Pesthidegkút-Ófaluban az egykori német telepesek emlékét őrzik az újonnan állított, német nyelvű utcanévtáblák (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)

A rendszerváltás után újrakezdődtek a húsvéti keresztutak, de ekkorra már igen leromlott a kálvária állapota, egyszer egy villám is belecsapott. Szerencsére húsz évvel ezelőtt – 2002-ben – egy lelkes helyi plébános, néhai Bognár Lajos atya kezdeményezésére felújították a kálváriát és rendbe tették a környezetét. Lajos atya kitartó küzdelmének eredménye a közeli gercsei templomrom újjáépítése, az ottani hitélet felélesztése is. Végül e kicsiny templomban helyezték örök nyugalomra a Klebelsberg-díjjal és II. Kerületért Emlékéremmel is kitüntetett plébánost.

Ekkoriban készültek el a stációk bronz domborművei is; V. Majzik Mária, Magyar Örökség és Príma-díjas képzőművész alkotásai. A kőtalapzaton álló, szintén kőből készült kereszteket fehérre festették, a két lator keresztjén nincs korpusz. 20 év azért nagy idő: mára már mind a stációkra, mind a keresztekre ráférne egy újabb felújítás.

A 12. stáció (Jézus meghal a kereszten) – útban a kálváriára (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)

A kálvária szavunk egyébként a latin calva, azaz koponya szóból ered, amely utalás a Koponyák hegyére, vagyis a Golgotára (héberül: Gulgolet), ahol Krisztust megfeszítették, és ennek közelében temették el. A Bibliában szereplő Koponyák hegyének pontos helye máig vitatott, annyi biztos, hogy egy Jeruzsálem városfalának közelében lévő, vesztőhelyként szolgáló magaslat volt. Nevét a hagyomány szerint koponyára emlékeztető formájáról, vagy az itt kivégzettek földön heverő, esetleg egy közeli árokba dobált koponyáiról kapta.

Egy másik legenda szerint a kereszt Ádám nyughelye felett állt, és Jézus vére a szikla hasadékain keresztül lecsorgott Ádám koponyájára, ezzel jelképezve az emberiség megváltását a bűntől. Ez az elképzelés azóta sok művészi ábrázoláson visszaköszön, hiszen gyakran ábrázolják Ádám koponyáját Krisztus keresztjének lábánál. Jézus kereszthalála után, a középkorban keresztény zarándoklatok indultak a jeruzsálemi hegyre, hogy végigjárják Krisztus szenvedéseinek útját, amelyet Szenvedések/Fájdalmak Útjának (Via Dolorosa) vagy Kereszt útjának (Via Crucis) neveztek. Leginkább a ferences rend szervezett ilyen zarándoklatokat, amelyeket Szent Körjáratnak (Circulus) is hívtak.

Panoráma a Kálvária-hegyről észak felé: a távolban a Pilis masszív tömbje (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)

Az iszlám hódítás terjeszkedésével azonban egyre inkább ellehetetlenültek ezek a szentföldi zarándoklatok. Bár a keresztes hadjáratok idején Jeruzsálem ideiglenesen felszabadult, de a gyakorlatban a zarándoklatok már nem igazán éledtek újjá, hiszen amúgy is csak kevés hívő juthatott el a Szent Városba. Ezért a Szentszék idővel engedélyezte, hogy a hívek máshol is állíthassanak kereszteket és a keresztút jeleneteit ábrázoló képeket, valamint ezekhez keresztutakat is szervezhettek. A jelképes zarándoklatok célja az volt, hogy a húsvéti ünnep alkalmából bárki felkereshesse Jézus szenvedéseinek állomásait, megélhesse fájdalmát, és persze a feltámadás örömét is.

A Kálvária-hegy a Vörös-kővár felől, előtérben a Pesthidegkúti-medence, háttérben a Pilis, 1940 (Fotó: Fortepan/Képszám: 143442)

Így alakultak ki a kálváriák és a stációk előzményei, de a klasszikus értelemben vett kálváriák állítása még később, a XVII–XVIII. században – az ellenreformáció idején – vette kezdetét, főként német nyelvterületen, szerzetesrendek kezdeményezésére. A szokás Magyarországon – így Hidegkúton is – az itt élő vagy éppen betelepülő németekhez köthető. Ebben az időszakban épültek történelmi hazánk legszebb kálváriái, főleg a németek által lakott városokban, és már a barokk stílus jegyében: például Besztercebányán, Bodajkon, Magyarpolányban, Selmecbányán, Tatán.

A jeruzsálemi Golgotához hasonlóan, e szent helyeket rendszerint városok szélén álló, kopár magaslatokon létesítették, amelyekhez gyakran lépcsők („Szent Lépcsők”) vezettek. A kálváriákhoz vezető úton 14 stáció áll, Krisztus szenvedéseinek állomáshelyei. Ezek legtöbbször – mint a pesthidegkúti kálvária esetében is – kőből épültek, felső részükben (itt fülkékben) a szenvedéstörténet egy adott mozzanata látható (például Jézus elesik a kereszttel), valamilyen domborművön vagy képen.

A keresztekhez vezető köves utat tavasszal virágok szegélyezik (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)

Néhol kápolnákat is emeltek egy-egy stáció fölé. A magaslaton általában három kereszt áll, középen a halott Krisztus ábrázolásával, mellette a két latorral. Gyakorta előfordul, hogy csak Jézus alakját látjuk a középső kereszten; mint ahogyan fentebb említettük, a hidegkúti kálvária kiképzése is ilyen. Olykor más bibliai szereplőket is ábrázolnak a keresztek mellett, és itt is előfordulhat, hogy kápolna fogadja a híveket.

Kilátás a Kálvária-hegyről délkelet felé: háttérben a Csúcs-hegy és a Hármashatár-hegy (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)

A kálváriák azonban nem csak a vallásos emberek számára nyújthatnak lelki feltöltődést. Aki felmászik a Pesthidegkút feletti „Golgota” szép, dolomitbreccsás sziklatömbjére, csodálatos panorámában gyönyörködhet. Délkelet felé kitárul előttünk a Hármashatár-hegy nyugati, beépítetlen lejtője, a pesthidegkúti medence; távolabb a Széchenyi-hegyi adótorony és a János-hegyi Erzsébet kilátó tűnik fel. Nyugat felé tekintve a Remete-hegy és a Remete-szurdok látható, északnyugatra a Nagy-Szénás, mögötte a Nagy-Gete és a Gerecse kéklik. Északra pedig a Pilis vonulata húzódik, a hasonló nevű Pilis csúcsával, végül a Kevélyek láncolata zárja a kört.

Áprilisi leánykökörcsin-virágzás a Kálvária-hegyen (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)

A Kálvária-hegy napjainkban, Pesthidegkút felől (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)

Tiszta időben, kelet felé a Mátra hegyei is előbukkannak. Aki tavasszal érkezik, a dolomit sziklagyep köveinek hévízes oldásformái között a védett tavaszi hérics, és a leánykökörcsin virágaiban is gyönyörködhet. Persze mindig van vágott virág is a keresztek előtt, hiszen hidegkútról (és még messzebbről is) érkeznek ide hívek, akik húsvétkor néha még éjszakai zarándoklaton is részt vehetnek itt.

Nyitókép: A Kálvária-hegy csúcsán álló, három fehér kőkereszt (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)