Az Országgyűlés 2021-ben hozott törvényt a Hauszmann Alapítványról, melynek célja a névadó életművének gondozásán túl a hagyományos szépmíves mesterségek felkarolása is. Szerdán már második alkalommal rendeztek konferenciát a témában (a tavalyiról itt számoltunk be), amelyen többek között a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) és az Iparművészeti Múzeum képviselői is tartottak előadásokat. Előbbi fontos lépéseket is tett a hiányszakmák népszerűsítése és újjáélesztése érdekében, utóbbi pedig a történelmi alapot szolgáltatja e képzésekhez.
Az Iparművészeti Múzeumban zajló kutatási projektet – melynek teljes címe Mesterségkutatás 1.0. Műipari és építőipari mesterségek az 1870-es és az 1920-as évek közötti időszakban – Katona Júlia, az intézmény tudományos titkára vezeti, és a konferencián is ő mutatta be az eddigi eredményeiket. Valójában áttekinteni sem egyszerű e területet, mert rendkívül széles spektrumot ölel fel: a dualizmus idején összesen kilencvenöt különböző, olyan mesterséget oktattak, amelyet a műipar és az építőipar hasznosított.
Igyekeztek természetesen csoportosítani azokat a felhasználási helyük szerint, a főbb kategóriák az agyagipar, a bőripar, az építőipar, a faipar, a fémipar, a gépipar, az iparfestészet, a könyvkötészet, a mintázás, a rajzolás, a sokszorosítóipar, a szabóipar, valamint a szövőipar lett. Voltak azonban olyan szakmák is – mint például az oltárépítő vagy zongorakészítő –, amelyek túl összetettek voltak, hogy a fentiek közül bármelyik csoportba kerüljenek, így létrehoztak egy egyéb kategóriát is.
Nagyjából sikerült arányosan elosztani a kilencvenöt mesterséget, és mindenhová legfeljebb öt-hat tétel került. Csak az érdekesség kedvéért néhány ritka példát említek: az agyagipart erősítette például a porcelánesztergályos, a bőripart a tokkészítő, a faipart a kocsigyártó, a gépipart a puskaműves, az iparfestészetet a díszletfestő, a sokszorosítóipart a kőnyomdász. Fémekkel viszont rengeteg szakma foglalkozott, e csoportba huszonegy mesterséget vettek fel, például a csillárkészítőt vagy a sodronyszövőt.
A listázás és csoportosítás persze csak az első lépés, az egykori szakemberek működését a gyakorlatban is vizsgálni kell, amihez a hírneves műhelyek és üzemek szolgáltatnak jó hátteret: a Zsolnay-gyár (kerámia), Kauser Jakab cége (kőfaragás), Melocco Péter, illetve Walla József vállalatai (burkolás), Thék Endre gyára (bútorasztalos), valamint Jungfer Gyula (műlakatos), Scholtz Róbert (díszítőfestő), Róth Miksa (üvegfestő), Gottermayer Nándor (könyvkötő), Weinwurm Antal (fényképész) műhelyeinek iratait és dokumentumait veszik majd górcső alá a kutatók. Bár tagadhatatlan, hogy a fényképek a legbeszédesebbek, azokon ugyanis nemcsak a kész termékek láthatók, hanem azok a szerszámok is, amelyekkel a munkások dolgoztak.
A feltárt múltbéli ismeretek segítséget nyújtanak a mai fiatalok képzéséhez is, amelyet már középiskolás korban elkezdhetnek. A Magyar Képzőművészeti Egyetem gyakorlóiskolájaként működő Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégiumban – röviden Kisképzőben – már korábban is tíz szakon tanulhattak a diákok (divat- és jelmeztervező, festő, fotó, grafika, kerámia, mozgókép, ötvös, szobrász, textil, üveg), idén szeptembertől azonban elindult négy régi mesterség képzése is: a festő szépmíveseké, a fém szépmíveseké, a szobrász szépmíveseké és az üveg szépmíveseké. Ha nem is élesztették újjá mind a kilencvenhat egykori szakmát, de valószínűleg kezdetnek ez a négy is elég jól ki fogja tudni szolgálni a mai igényeket. Tulajdonképpen a legjobb helyre kerültek az új szakok, hiszen korábban is annak elődjében, az 1886-ban alapított Budapesti Székesfővárosi Iparrajziskolában oktatták azokat.
Művészeti intézményről lévén szó minden évben temérdek műalkotás keletkezett a falai között, melyekből 2014-ben Katona Júlia koncepciója alapján hozták létre a Schola Graphidis Művészeti Gyűjteményt. A név az iskola elődjére, az 1778-ban Budán alapított Schola Graphidis Budensisre utal, ebből pedig az is következik, hogy még XVIII. századi tárgyakat is őriznek. Az anyag nyolc egységre tagolódik: Grafikai Gyűjtemény, Gipszminta- és Szoborgyűjtemény, Fotógyűjtemény és Médiatár, Üveg- és Kerámiagyűjtemény, Ötvös-, Textil-, Bútor- és Bőrtárgyak Gyűjteménye, Műszaki és Technikatörténeti Gyűjtemény, Régi Könyvek Gyűjteménye és végül a Levéltár.
Nagy Barbara igazgatóhelyettestől megtudhattuk, hogy az 1886-os alapítás után még kilenc évbe telt, mire a diákok használatba vehették a Székesfővárosi Iparrajziskola saját épületét a mai Lónyay és Török Pál utcák sarkán. A Kauser József tervezte épületet – az építész egyik kedvelt fogásaként – ugyan teljesen tégla borítja, de a változatos tagozatokkal mégis méltón fejezi ki, hogy a művészetek bölcsőjét rejti magában. Különösen a háromszögű oromzattal koronázott sarokhomlokzat érdemel figyelmet.
Az épület külsején nem látható, de a második világháború után jelentős változások zajlottak az intézmény működésében is, az Iparrajziskolát 1946-ban megszüntették, és vele együtt véget ért számos szépmíves mesterség oktatása is. A most szeptemberben indult négy szak tehát azt is jelenti, hogy hetvenhét év után ismét képeznek az országban művészi igényű szépműves kivitelezőket, államilag elismert formában. A diákok két éven keresztül, esti tagozaton sajátíthatják el választott mesterségüket, melynek során érdekes programokon – például műhelylátogatásokon és tanulmányi kirándulásokon – is részt vehetnek. Az első helyszín, amit most ősszel meglátogattak, a Szent István-terem volt.
A négy szakra összesen harmincnégy főt vettek fel, de a tapasztalatok szerint az igény sokkal nagyobb, ugyanis – valószínűleg a sikeres médiakampánynak is köszönhetően – háromszoros túljelentkezés volt. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a következő években is bőven lesznek tanulói a Kisképző új szakjainak, ezáltal pedig megmenekülhetnek a veszélyeztetett, már-már elfeledett szépmíves mesterségek.
A nyitóképen: A konferenciának a Főőrség épülete adott helyet (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció