2020. április 13. 10:00

Ki volt az a magyar író, aki Pesten félt, Budán otthonra lelt és Kosztolányi Dezső szomszédja volt? A 120 évvel ezelőtt született Márai Sándor, aki számos művében vall a Budapesthez fűződő ambivalens érzéseiről.

Százhúsz évvel ezelőtt, 1900. április 11-én született Márai Sándor író, költő, esszéista. A XX. századi magyar irodalom egyik legmeghatározóbb alakja igazi világpolgár volt: számos európai országban, valamint a tengeren túl is élt és alkotott. Egy belső késztetés folyton egyik városból a másikba hajtotta, így kevés helyen érezte otthon magát. Budapest egy volt azok közül a városok közül, amelyhez szoros érzelmi szálak fűzték.

Lapozzuk fel együtt a Márai-köteteket és ismerjük meg az író – sokszor ellentmondásos érzelmekkel teli – viszonyát a magyar fővároshoz.

Az első találkozás

Márai Sándor márai Grosschmid Sándor Károly Henrik néven látta meg a napvilágot Kassán. Első meghatározó élménye Budapesttel kapcsolatban a magány volt. Vidéki fiúként nem tudott, illetve nem is akart beilleszkedni a Budapesti Királyi Egyetemi Katolikus Gimnázium közösségébe. A bentlakásos intézetben úgy érezte magát, mint egy fegyházban, így nem csoda, hogy egy év után boldogan tért vissza szülőföldjére.

Az író az 1940-es évek elején (Fotó: enciklopedia.fazekas.hu)

Végül az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban érettségizett le. Immár felnőttként visszatért Budapestre és beiratkozott az ELTE jogi karára, majd átiratkozott a bölcsészkarra. Ezzel párhuzamosan kapcsolódott be a budapesti kulturális életbe: tizennyolc éves korában Emlékkönyv címmel jelent meg az első verseskötete és újságíróként kezdett dolgozni. A Pesti Napló munkatársa lett, illetve publikált a Vörös Újságba. Egy évvel később megszakította egyetemi tanulmányait, hogy külföldre utazzon. Több városban is tanult, de végül sem Lipcsében, sem Berlinben nem fejezte be az egyetemet.

Buda, az egyik otthon

Az eredetileg három hétre tervezett, de hat évig tartó párizsi kiruccanás után 1928-ban ismét Budapestre költözött. Ekkor már nem egyedül érkezett a városba, hanem feleségével, Matzner Ilonával együtt, akit még Berlinben ismert meg. Szerelem volt első látásra, amiről így írt az Egy polgár vallomásaiban: „Mikor Lolával találkoztam, nem magyaráztam magamnak, sem másnak semmit, amint az ember nem tartja szükségesnek magyarázni, hogy él és lélegzik.” Saját bevallása szerint nem udvarolt szerelmének, mert nem tudta hogyan kell. Úgy tűnik, erre nem is volt szükség, ugyanis néhány hónap múlva egybekeltek és több mint hatvan évig – a felesége élete végéig – kitartottak egymás mellett.

Márai Sándor mellszobra, Gulyás Gyula alkotása az I. kerületben, a Mikó utca 2. előtt (Logodi utca sarka). Itt volt az író egykori budai lakóhelye 1931 és 1945 között, a jobbra álló épület helyén. Lakóháza a háborúban súlyosan megsérült, így lebontották (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Emléktábla a Mikó utca 2. számú ház falán, az épület a második világháború után készült, Márai lakóháza ugyanis megsemmisült (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Nem sokkal azután, hogy visszatért Budapestre, 1931-ben a Mikó utcába költözött és egészen 1945-ig lakott ott. Szinte szomszédok voltak Kosztolányi Dezsővel, a két házaspár gyakran járt össze. Márai szerette a Krisztinavárost, amit kisvárosiasnak tartott, tele harsány pletykákkal, zöld lombokkal, szerény kocsmákkal és roskatag kávéházakkal. Minden reggel végigsétált a Bástyán, miközben megcsodálta a völgyben elterülő templomtornyokat és ódivatú háztetőket.

A Mikó utca a Logodi utca felé nézve 1945-ben, jobbra a lakóház, amelyben Márai Sándor tizennégy évig élt. Az épületet elbontották (Fotó: Fortepan/Kunszt János felvétele)

Egy ilyen séta alkalmával döbbent rá, hogy számára ezek a házak és arcok adják az otthonosság érzését. Ez tehát nem azt jelentette, hogy Márai számára Buda volt a nagybetűs otthon, hanem azt, hogy Buda az egyik otthona volt. Úgy vélte ugyanis, hogy „az ember többször kap otthont az életben.”

Pest, a félelmetes

Az, hogy Márai ebben az időszakban a magyar fővárosban otthon érezte magát, nem jelentette azt, hogy nem utazott külföldre. Hosszabb-rövid ideig változatlanul szívesen tartózkodott Párizsban vagy Londonban. Bár a Budapestről való elszökések (ahogy ő nevezte ezeket az alkalmakat), akár fél évig is tarthattak, valami mégis visszahúzta Magyarországra. Egy-egy ilyen alkalommal, amint a vonat bedöcögött Budapestre, rátört a nosztalgia: eszébe jutottak diákévei. Ilyenkor vidékinek érezte magát Pesten, akárcsak elsőéves egyetemista korában, olyan vidéki embernek, akinek a feje felett összenevetnek a tudós és agyafúrt emberek.

A második érzés, amely megrohanta Pesten, az a félelem volt. A pesti körutakat járva belehasított a felismerés, hogy nem mer elindulni bizonyos pesti mellékutcákon. De mégis mitől félt, amiért nem mert végigsétálni a Wesselényi vagy a Szív utcán? Így válaszol erre a kérdésre az Egy polgár vallomásaiban: „Pesttől féltem. Fölényétől és titkos zsúfoltságától, loholó embereitől, akik oly idegenek voltak.”

A benne munkálkodó Pest-iszony dacára minden délután átment Budáról a túlsó oldalra. Dolga végeztével taxiba pattant és valósággal vágtatott vissza Budára. Talán nem idegenkedett volna ennyire Pesttől, ha ismert volna ott valakit. Egy időben igyekezett is ismeretségeket kötni, de hiába. Magányos, már-már emberkerülő típusnak vallotta magát. A pesti estélyeken valósággal szenvedett a kényszeredett társalgásoktól, így egy idő után nem is járt ilyen helyekre. Mindezért nem a pesti embereket hibáztatta, hanem magát. Úgy érezte, hogy benne van a hiba, azaz az ő félénksége és tartózkodása eltúlzott.

A kávéházi író

Annak ellenére, hogy Márai ennyire zárkózott volt, nem tudta elkerülni az emberekkel való érintkezést. Az akkori írók szokásához híven ugyanis ő is kávéházba járt. Úgy érezte, őt is kötelezi az a fajta század eleji romantikus elképzelés, hogy az írók a kávéházakban élik le szinte az egész életüket. Így ír arról, hogy ő hogyan tett eleget ennek az ideálnak: „A Horváth-kerttel szemközt telepedtem meg, a rozzant, békebeli budai kávéházban, mely minden éjjel nyitva tartott reggelig, barátságot kötöttem a főpincérrel és a szivarossal, s rövidesen észrevettem, hogy több levelet, telefonüzenetet kapok már kávéházamba, mint lakásomba, látogatóim előbb a kávéházban kerestek, s csak aztán néztek fel otthonomba.”

A Philadelphia kávéház 1931-ben, az I. kerületben, az Attila út – Alagút utca sarkán, Márai Sándor gyakran megfordult itt (Fotó: Hungaricana)

Hogy messziről látszódjon róla, hogy ő igazi író, az asztalon mindig maga előtt tartotta a tintatartóját és a tollát. Ha most visszautazhatnánk nyolcvan évet az időben, bizonyára könnyen megtalálnánk Márait Budapesten, ha a Philadelphia kávéházban, a Lánchíd kávéházban, a London szálló vendéglőjében és kávéházában vagy a Tabán vendéglő mélypincéjében keresnénk.

Bár Márai pont ebben a korszakban vált elismert íróvá, úgy érezte, nem becsülték sokra a Krisztinavárosban. Ennek azonban nem az volt az oka, hogy író volt, hanem az, hogy csak átmenetileg rendezkedett itt be, körülbelül tíz-húsz évre. Sétái során az a benyomása támadt, hogy az emberek bizalmatlanul méricskélik. Pontosabban a tősgyökeres budaiak, a hivatalos magyar középosztály nyugdíjas polgárai valamiért gyanúsnak tartották.

Jobbra látható a Lánchíd kávéház, az Attila út – Alagút utca másik sarkán, Márai Sándornak ez is a törzshelye volt (Fotó: Hungaricana)

Az az érzése volt, mintha még a rendőr is szemmel tartotta volna. Emellett rendkívül tartózkodóan viselkedtek vele a nyugalmazott méltóságok, még a távolságtartó angol úriembereket is felülmúlták. „Sehol nem találkoztam azelőtt ilyen rendíthetetlenül kiegyensúlyozott és fölényes magatartású úriemberekkel, mint a budai sétányokon. Én is peckesebben kezdtem hát lépkedni, s megvártam, míg a szomszéd utcából a szenes előre köszön” – írja az Egy polgár vallomásaiban.

Egyik sétáján boldogan tapasztalta Márai, hogy végre a környékbeli kereskedők látható tisztelettel üdvözlik. Később derült csak ki, hogy azért tesznek így, mert azt hitték, hogy háztulajdonos. Mikor kiderült az igazság, hogy csak író és nem háztulajdonos, a mély meghajlást felváltotta a biccentés, illetve a visszaköszönés.

A pusztulás

Márai Mikó utcai lakása a 2. világháborús bombázások hatására szinte teljesen megsemmisült, ezért családjával átköltözött a mai Rómer Flóris utcába, ahol 1948-ig, a végleges emigrációjáig lakott. A háború alatt gyakran ténfergett a lebombázott város utcáin és a múlton merengett. A beomlott Margit híd pilléreit megpillantva például eszébe jutott, milyen sokat könyökölt a korláton. Az üres kirakatú boltokat bámulva felderengett benne, hogy nemrég még a répán és a fejes salátán kívül mást is lehetett kapni az üzletekben.

A II. kerületi Rómer Flóris utca 28. számú ház (jobbra, fehér fémkorlátokkal), itt élt Márai Sándor 1945-től 1948-ig, a végleges emigrációjáig (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Emléktábla a II. kerületben, a Rómer Flóris utca 28. számú házon (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A kávéházakban már csak pótkávét és műteát iszogató emberekkel találkozott, akik viszonylag higgadtak voltak az ágyúdörgések és gépfegyverropogások közepette is. A várost nyugodtnak és komolynak látta ezekben a nehéz években, olyannak, mint a gyereket, aki felnőtt, és megtanult hallgatni és várni. Talán a saját halálára várni.

Jobbra, az I. kerületi Logodi utca sarkán a Mikó utca 2.: itt élt Márai 1931-től 1945-ig, de nem ebben a  házban, azt az épületet ugyanis a háború után elbontották (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A séták során megrendítő eseményeknek volt szemtanúja. „Mikor a Kossuth híd közelébe érek, a hídról a vízbe ugrik egy öngyilkos. Az emberek, akik a partról bámulják a jelenetet, szakszerű magyarázatokba kezdenek. Senki nem mozdul, nem ugrik utána, nem kiabál segítségért. Valaki ezt mondja: „Hagyják úszni, akkor gyorsabban fullad.” Lassan megyek a Margit híd roncsai felé. Néha visszanézek, s látom a két bakancsot, amint libegnek a víz fölött” – írja naplójában 1946-ban.

A 2. világháború után feleségével és fogadott fiával végleg elhagyta Magyarországot: először Svájcba, majd Olaszországba, majd az USA-ba költöztek. Márai 1989-ben 89 évesen önként vetett véget az életének, miután elvesztette a feleségét, az öccsét és a fogadott fiát. Műveit 1990-ben kezdték kiadni Magyarországon, illetve ekkor kezdett el rá felfigyelni az egész világ.

Nyitókép: Márai Sándor mellszobra az I. kerületben, a Mikó utca 2. előtt (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

vissza a teljes nézetre