Pest-Buda szegénygondozását évszázadokon át elsősorban az egyházak és a szerzetesrendek látták el. A XIX. századi iparosodással és urbanizációval, illetve a népességszám növekedésével a szegények száma is rohamosan emelkedett, így a települések és maga az állam is kénytelen volt részt vállalni a szegények ellátásának megszervezésében és a finanszírozásban. Az 1886. évi XXII. törvénycikk immár leszögezte, hogy a községeknek kötelességük a munkaképtelen szegényeket eltartani. A szegénygondozásban kétféle típusú ellátás volt: a nyílt ellátás (például a segélyezés, időnkénti adományozás) és a zárt szegényellátás. Ez utóbbiba tartozott az intézeti elhelyezés, melynek egyik leggyakoribb formája volt a szegényház.
Pesten már az 1701-ben épült, majd 1781-1798 között jelentősen kibővített Szent Rókus kórházban is működött aggápolda, majd szegényház. A kórházhoz tartozó Rókus-kápolna copf stílusú, kőből faragott bejárata fölött ma is olvasható az épületegyüttes egykori hivatását jelző szöveg: Pestanum Calamitosorum Domicilium, avagy a Gyámoltalan Szerencsétlenek Pesti Menháza. Hivatalos neve: Pesti Polgári köz Ispotály volt. A szegényház rész 60 szegénynek adott otthont, a kórházi részben pedig 237 külön ágy volt. Az a terv azonban meghiúsult, hogy a kórházi és szegényházi funkciókat tisztán elkülönítsék, mert akinek volt pénze, otthon gyógyíttatta magát, így a kórház rész is elsősorban a nincsteleneken segített.
Fél évszázaddal később, a XIX. század közepén immár önálló, nagy befogadóképességű szegényház létesítésébe fogott Pest városa az Alsó Erdősor utca és a Péterfy Sándor utca találkozásánál, egy 6600 négyzetméteres területen. A szegényház fővédnökségét Erzsébet királyné vállalta, innen a neve Elisabethinum, Erzsébet Szegényápoló Ház, avagy Erzsébet-szegényápolda lett.
Az építkezés 1855-ben kezdődött, és a főépület Hild József műépítész tervei alapján, Wagner János építőmester irányításával 1856 októberében el is készült. A kétemeletes, klasszicista architektúrájú épület zárókövét az alapítás után 10 évvel, 1866. február 27-én helyezték el a főépület csarnokában Ferenc József és Erzsébet királyné jelenlétében – a kő ma is látható a Rózsák tere felé néző épületrészben. A 300 fő befogadására alkalmas szegényházat dr. Rózsay József orvos több mint három évtizeden át irányította. Az ő jegyzeteiből és leírásaiból sokat megtudhatunk az aggok menhelyének történetéről. Rózsay egyébként tudományos szempontból is hasznosította tapasztaltait. Egyik publikációjának például ez a címe: „A pesti agg-ápolda és az aggkorban gyakrabban előforduló sajátságos lefolyású kórok.” Másik nevezetes tanulmánya: „Észleletek az aggkor élettani és kórtani változásai köréből, s a pestvárosi agg-gyámoldának 34 évéről 1830-tól 1863-ig.”
A férőhelyek száma azonban már kezdetben is kevésnek bizonyult, ezért 1876-ban a Dohány utca, 1881-ben a Péterfy Sándor utca felé bővítették az épületet. Ezután az intézet már 708 időskorút és rászorulót tudott befogadni, és egy, a szegények ápolására létrehozott kórházi résznek is jutott hely. Rózsay feljegyzései szerint a szegényházban megnyitásától 1879-ig összesen 1716 férfiról és 2063 nőről gondoskodtak.
S hogy kik voltak a szegényház lakói? Az intézetben „öreg, elgyengült és elszegényedett, munkára nem képes budapesti illetőségű egyének” éltek, „mindkét nemből, valláskülönbség nélkül”.
Az Erzsébet-szegényház 1877-es szabályzata meglehetősen részletes volt. A felvételi előírás szerint a szegényházakba nem lehetett betegeket felvenni, kivéve a nem fertőző, gyógyíthatatlanokat. Ami a ruházkodást illette, a férfiaknak egyebek közt 2 ing, 2 gatya, 1 nadrág, 2 pár csizma, 2 zsebkendő járt beköltözéskor, a nőknek 1 szoknya, 1 fejkötő, 2 ing, 2 pár harisnya, 2 zsebkendő, egy pár bőrcipő. Háromszor étkeztek. Reggelire mindenki egy meszely (3,5 dl) rántott levest, délre ugyanennyi marhahúslevest, körülbelül 15 dkg csont nélküli, főtt marhahúst, 1 meszely főzeléket kapott. Napi 56 dkg kenyér járt a férfiaknak, 24 dkg a nőknek. A beteg emberek kenyér helyett zsemlét fogyaszthattak. Az alkohol tiltott volt, a cigarettázás is, utóbbiért büntetés járt. A férfiak dohányt, egy pohár bort kaptak vasárnap, egyházi ünnepeken és karácsonykor, a nők cukorkát, esetleg kendőt kaptak karácsonykor, egyházi ünnepeken és vasárnaponként – ha nem volt összetűzésük a feljebbvalóikkal. A szegényházak élén a gondnok és a főorvos állt.
A szigorú előírások elsősorban a betegekre vonatkoztak, arra nem, hogy őket milyen körülmények illetik meg, például legföljebb hányan lakhatnak egy szobában. Noha a zsúfoltságtól szinte élhetetlen volt az intézet. Az egyre sokasodó jelentkezők miatt a városvezetés fiókintézeteket is nyitott. Működött például egy az Izabella utca 31. szám alatt, és több, kisebb fiókintézet is.
Az 1890-es évekre azonban ismét szükségessé vált egy nagyobb lélekszámú szegényház megnyitása. Így került sor az I. kerületi, Attila úti szegényház felépítésére 1893-ban (más források szerint 1891-ben). A Budapesti Czim- és Lakásjegyzék 28. évfolyama szerint (1922-23) az Attila út 93. szám alatt volt a szegényház, melyet több néven is ismerünk: Székesfőváros Dunajobbparti Szegényháza vagy Sándor-szegényház, de a sajtó Attila úti szegényházként emlegette. (A terület egykor Sándor gróf istállóinak és kaszárnyáinak adott helyet.)
A Dunajobbparti-szegényházat élelmezés szempontjából eleinte az Erzsébet-szegényház látta el, majd elrendelték a házi főzést. Itt az elhelyezés vagy végleges, vagy ideiglenes lehetett. A véglegesen felvettek egyszerre voltak teljesen vagyontalanok, munka- és keresőképtelenek, budapesti illetőségűek, illetve nem rendelkeztek olyan rokonnal, aki eltarthatta volna őket. A nem fővárosiak csak ideiglenesen kaptak szállást és ellátást a szegényházban.
Az Erzsébet-szegényház túlterheltsége azonban továbbra sem csökkent. A Népszava 1902 októberében a következő cikket közölte: „Az Erzsébet-szegényház zsúfolva van. A 12 emberre berendezett szobákba 18 embert szorítottak már be, s mégsem tudják elhelyezni a jelentkezőket (....) A közjótékonysági bizottság most azt javasolja a tanácsnak, hogy a szegényház udvarán új helyiségeket építsen. .. . S ha ez sem lesz elegendő, folytatják a nagyobbítást mindaddig, míg odajutunk, hogy legczélszerűbb volna egész Budapest fölé fedelet építeni s kimondani, hogy az egész főváros — szegényház.”
A két nagy szegényházban 1902 év végén 1303 személyt gondoztak. A bentlakók életkora többnyire meghaladta a 60 évet (897 fő), túlnyomórészben katolikusok voltak (1091), ötven százalékban pedig özvegyek. Foglalkozásukat tekintve a férfi gondozottak között a pesti szegényházban volt őstermelő (7 fő), iparos (221 fő), kereskedő (28 fő), hivatalnok (10 fő), napszámos (61 fő), a budai szegényházban pedig iparos (51 fő), hivatalnok (1 fő), napszámos (62 fő). A fő szegényházak mellett működtek kis intézmények is. Az Erzsébet-szegényháznak időközben létesült két fiókintézménye az Alföldi utcában (1919, 1935), kettő a Rottenbiller utcában (1932, 1935), egy az Angyalföldi utcában (1935).
A harmadik nagy befogadóképességű szegényház a kamaraerdei volt. Miután a székesfővárosi tanács a fővároshoz nem méltónak találta a túlzsúfolt szegényházakban uralkodó állapotokat, 1912-ben a Kamaraerdőben, a Kőérberki-dűlőn található, fővárosi tulajdonú villatelepen, mely Kappel Frigyes majorjaként, később Lóser-féle nyaralótelepként volt ismert, azonnali építlezésbe kezdett. A Kamaraerdei út 16. szám alatt 1913-ban nyílt meg a szegényház. Összesen 200 fő befogadására volt alkalmas. A lakók gondozását részben a paulai Szent Vince rendi apácák végezték, aminek köszönhetően a szegényház telkén egy kápolnát is emeltek idővel. A nagy, 30 holdas telken a gondozottak állattartással és földműveléssel is foglalkoztak, napi 6 órányi munkájukért 16-40 fillért kaptak. A gazdaság 1937-ben mintegy 28 ezer pengő értékben termelt terményeket.
A Budai Napló 1921. május 21-én a következő cikket közölte a Dunajobbparti-szegényházról Az élet veteránjai című cikkében. " (...) Öreg emberek, férfiak-asszonyok, akik unatkoznak, vagy pedig a múlt emlékein rágódnak, A férfiak elpipázgatnak, az asszonyok pletykálkodnak, szapulják egymást szaporán, most itt is van intrika. Sokan itt élik át a második gyermekkorukat. Lombhullató őszre emlékeztető az egész és az elmúlás gondolata kisér, amikor közöttük járok. Öregek, akiknek meg kell halni, mi ifjak legfeljebb meghalhatunk. (...) Ha valaki meghal, akinek senkije nincsen „gratis” az Ó-Budai temetőbe kerül, ha megfizetik úgy a farkasréti temetőbe temetik. Tavaly 16 férfi és 33 nő halt meg, 1919-ben meg 98-an. A legidősebb férfi Csép András 96 éves, a legöregebb nő 90 éves. A legmagasabb kort Florneisz ért el aki 97 éves korában az idén február 13-án halt meg. Megtörtént körülbelül ötször, hogy ketten itt ismerkedtek össze, aminek aztán házasság lett a vége. Nagyobbrészt ingyenesen vannak elhelyezve, nyugdíjasok nyugdijukból fizetnek. Minden ápolt havi 3 koronát, nyugdíjasok nyugdijukból havi 30-80 korona zsebpénzt kapnak. Van néhány képzett inteligens ápolt is. Itt van Biza Lajos egész Erdély volt tábori főpapja, alezredesi ranggal, 8 kitüntetése van. Mivel a kommun alatt hivatását nem volt hajlandó elhagyni nyugdíjazták, abból megélni nem tudván ide került. Egyszerű ruhában jár és két éve már nem misézik, mert az apácák nem engedik, mert nincs tiszteséges ruhája. Itt van még Radvánszky Károly ny. elemi iskolai igazgató és Horváth József teljesen vak körjegyző. Van szép Kápolnájuk mindennap misét mond benne dr. Hollmann István lelkészük.”
A Dunajobbparti (Attila úti) szegényház 1932-ben megkapta az ún. régi Szent János kórház II. kerületi, Széna tér 3. szám alatti, egyemeletes épületét. Itt 1935-ben egy 100 ágyas kórházi osztályt és egy hatósági, ingyenes orvosi rendelőt is létesítettek a szegények számára. Az épület 1945-ig működött szegényházként, amikor is súlyosan megsérült, így lebontották 1949-ben. (A Széna tér felújítása során, 2022-ben megtalálták a régi Szent János Kórház oszlopának hengeres darabjait és az épülettől délre álló Nepomuki Szent János-szobor tartóoszlopának egy darabját). Az Attila úti szegényház épületét pedig a székesfőváros lebonttatta, a területet tíz részre felparcellázta és elárverezte.
A Fővárosi Hírlap 1935. november 6-án hosszú cikket szentelt az eladásnak. A Vevő jelentkezett az Attila-utcai szeretetotthonra című írás szerint az 1700 négyszögöles terület eladásával olyan tekintélyes bevételhez juthat a főváros, amelyből meg tudja oldani a szegények elhelyezését. Mint írták: a telkek értékesítése esetén a főváros több mint 500 000 pengőhöz jut, amelyet természetesen nyomban újabb szeretetotthon létesítésére fog felhasználni. Az elgondolás az volt, hogy az új szeretetotthont egészséges helyen, alkalmas környezetben, ott emeljék, ahol a fővárosnak ingatlanai vannak, és ezért nem kell külön fizetni. Elsősorban a budai oldal jöhet számításba, írták, s a felmerült különböző kombinációk közül legkézenfekbőbb az a megoldás volt, hogy a kamaraerdei szeretetotthont bővítik ki újpavillonokkal, új épületekkel. A lapok folyamatosan tudósítottak a telkek eladásáról, a Fővárosi Hírlap 1937 decemberében már az új pavilon építésének megkezdéséről adott hírt. Végül egy 16 épülettömből álló, U-alaprajzú komplexum jött létre. (A székesfőváros a 'szeretetotthon' elnevezést 1924-től használta a Dunajobbparti-szegényház esetében, és 1926-ban nevezte át az Erzsébet-szegényházat, és a kamaraerdei intézményt.)
Szegényházak, szeretetotthonok a II. világháború után
A székesfőváros vezetése 1942. május elsejével létrehozta a Budapest Székesfőváros Szeretetotthonok Igazgatóságát (HU BFL IV.1509), így központi igazgatás alá helyezte a szeretetotthonokat, és az addig önállóan működő gondokságaik is megszűntek. A Fővárosi Közlöny 1945. szeptember 15-i számában ez olvasható az Erzsébet-szeretetházra vonatkozóan: „A polgármester folyó évi július 19-én kelt 178 543, 1945-X. számú rendeletével elrendelte, hogy folyó évi augusztus 1-től kezdődően a volt szeretetotthoni kórházban ápolás alá vett betegeket közkórházi ápoltaknak kell tekinteni. . ." A szeretetotthont 1947-ben véglegesen közkórházzá minősítették át. Ekkor kapta a Budapest Székesfőváros Közkórháza nevet. A közgyűlés által elfogadott javaslat szerint 350 férőhelyet szabadon kellett hagyni a szeretetotthoni ápolást igénylők számára. A kórházat 1950-től Korányi Frigyes és Sándor Kórháznak nevezték. Ekkorra a szegényeket kiköltöztették az épületből, és kisebb szeretetházakban helyezték el.
Az ostrom során az Erzsébet szegényház több helyen megsérült, főleg az Alsó erdősor utcában, ahol több szoba is lakhatatlanná vált. Az épületek egy részét 1958-ra helyrehozták (addig a szegényház a nem sérült részekben tovább működött), illetve az Alsó erdősor utcai épület egy részét lebontották, oda 1972-ben egy új, modern épület került. A kórház többször is nevet váltott, a rendszerváltás után Erzsébet Kórház lett, majd a 2007-es összevonást követően Péterfy Sándor Utcai Kórház Rendelőintézet és Baleseti Központ (vagy Péterfy Sándor Utcai Kórház Alsó erdősor utcai telephelye) nevet viseli. Mai pontos címe: Péterfy Sándor utca 2., Alsó erdősor utca 7, Dohány utca 79., Rózsák tere 2.
Az 1950-es években a fővárosban új szeretetotthon nem épült, sőt, még azokat is más célra használták, amelyeket eredetileg a szegények és idősek számára emeltek. Mivel az immár szociális otthonként megnevezett intézmények iránti igény nőtt, üresen álló kastélyokat, kúriákat, kolostorokat alakítottak át otthonokká. A Budapest folyóirat 1972-es cikke szerint nagy részük korszerűtlen, a lakók 20-22 ágyas „hodályokban” élnek, a korszerű fűtést sem tudták mindenütt megoldani.
Az egyetlen a Kamaraerdei Szeretetotthon volt, ami alapításától kezdve megtartotta funkcióját, egy rövid kitérőt leszámítva. A II. világháborúban még az apácák végezték az idősgondozást, majd 1950-ben megkezdődött a szerzetesnők internálása, az apácákat ápolók váltották fel. Szünetelt az ellátás 1952-1957 között, majd pártiskola került ide. Nem sokáig, mert 1958-tól ismét szocilis intézményként működött a hely, immár Fővárosi Szociális Otthon néven, jelenleg pedig Budapest Főváros Kamaraerdei Úti Idősek Otthonként fogadja lakóit. Az otthont utoljára 2024 májusában újították fel, amikor újrafestették a beton falfelületeket, a parkban elhelyezett virágládákat, és grafikai festéssel díszítették a sétány falát.
Nyitókép: Klösz György / Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Leváltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.070
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció