A Lánchíd alapkövét 1842. augusztus 24-én rakták le, gyakorlatilag a magyar állam teljes akkori vezetése jelen volt az ünnepségen. A budai hídfő alapkövét azonban csak három évvel később, 1845. augusztus 11-én tették le. Ehhez a 180 évvel ezelőtti évfordulóhoz kapcsolódva nézzük meg, miként alapozták a többi hidunkat.
A Lánchíd felépítése 10 évig tartott, ennek az időnek a jó része az alapozás előkészítése volt (az alapozásáról, annak módszeréről részletesen írtunk már korábban). Pár évvel a híd átadása után ez az idő már valószínűleg a töredékére esett volna vissza, ugyanis megjelent a hídépítésben a keszonalapozás, amelyet nálunk elsőként a szegedi vasúti hídnál alkalmaztak. A Margit híd építésénél már vasgyűrűket süllyesztettek le, ezek 7 milliméter vastag lemezből készültek, és 1 méter magasak voltak, ezeket szegecselték össze. (A Lánchídnál még nem használták a szegecselés technikáját se.) A Margit híd végül 4 év alatt készült el, maga az alapozási munka alig egy évig tartott.
A mai Szabadság hídnál, régen Ferenc József hídnál még gyorsabb volt az egész hídépítés, hiszen a beérkezett pályaművekről 1894 nyarán döntöttek, a híd pedig 1896. október 4-én lett kész. A villámgyors építésbe a gyors alapozás is beletartozott. A légnyomásos alapozásnál, amit itt használtak, az a lényeg, hogy egy alul nyitott, de felül zárt vasszekrényt engednek le a folyó medrére. A szekrény belsejébe magas nyomású levegőt fújnak, az kiszorítja a vizet, és a munkások (akik az ennek a szekrényszerkezetnek a tetején lévő zsilipen jutnak be) ássák ki az alapot.
Az Erzsébet híd azért is volt egyedi a budapesti Duna-hidak között – és ebben a mostani híd is követi az 1903-ban átadott elődjét –, mert nincs a vízben oszlopa, ezért nem is kellett a vízben alapozni, hanem csak a parton. A Petőfi, eredetileg Horthy Miklós hídnál is keszon, azaz túlnyomásos alapozást használtak a mérnökök, de a parti pilléreknél nem vasból készült a keszon „doboza”, hanem vasbetonból.
Az Árpád hídnál, amelynek az alapozása valójában a II. világháború előtt megtörtént, 1939-ben néhány pillérnél visszatértek ahhoz a módszerhez, amelyet Clark Ádám használt a Lánchídnál. Ezt az tette lehetővé, hogy olyan különleges alakú, 10 méter hosszú acéllemezeket használtak, amelyek szorosan egymás mellé leverve vízzáró falat alakítottak ki. Az elv ugyanaz volt, mint a Lánchídnál, csakhogy ez a vas szádfalas építés nagyságrendekkel gyorsabb volt, mint 100 évvel korábban, amikor a Lánchídnál fa cölöpöket és a gőzgéppel hajtott cölöpverőket használtak. Ráadásul a vas szádfalakat a pillér elkészülte után egyszerűen kihúzták a mederből, és egy másik pillérnél újra felhasználták azokat. E módszert csak ott használták, ahol nem kellett nagyon mélyre alapozni. Ahol mélyebbre kellett ásni, ott e hídnál is légnyomásos alapozást használtak, igaz, viszonylag nagy, 270 négyzetméter alapterületű és két méter magas vasbeton keszonokat eresztettek el a Duna mélyére.
A legrövidebb idő alatt elkészült budapesti Duna-hidunk a ma már nem létező Kossuth híd volt, amit eleve csak másfél évtizedre terveztek. Azonban e hidat is alapozni kellett, a gyorsaság miatt egy különleges módszert alkalmaztak. A pilléreknél vascsőből készült cölöpöket vertek le, majd ezek köré előre legyártott vasbeton ovális gyűrűt, szakszóval köpenyfalat engedtek le, és az egészet olyan betonnal töltötték meg, ami a víz alatt is megköt.
Az első modern kori hidunknál, a Deák Ferenc hídnál egy magyar fejlesztésű módszert alkalmaztak. Előre elkészítettek egy akkora vasbeton kéregelemet, mint a tervezett pillér, ez gyakorlatilag a leendő pillér víz alatti részének fala volt. Ezt úszódarukkal engedték le a mederbe, amit előtte kikotortak. Miután a lehető legpontosabban a kijelölt helyére engedték, a szerkezet köré a mederbe nagy mennyiségű követ szórtak, ezzel biztosították, hogy a folyó ne mossa alá. Ez az elem nagyjából fél méterrel a víz színe alatt ért véget. Ez után 150 centiméter átmérőjű, 17-25 méter mély vasbeton cölöpöket építettek, majd az egész területet egy szintén előre gyártott „fedővel”, felső kéregelemmel lefedték, és az egészet kibetonozták. A további munkákhoz erre a szerkezetre egy öt méteres őrfalat szereltek, és ezen a kész alapon már hagyományos módon megépítették a további pilléreket, majd az őrfalat elbontották. A Rákóczi hídnál is hasonló módszert alkalmaztak az alapozásoknál.
A Megyeri hídnál a mederben építettek egy olyan vasbeton gyűrűt, őrfalat, amelyen belül ki lehetett szivattyúzni a vizet, és így építették meg a pillért, azaz ez is hasonlított ahhoz, amit eredetileg a Lánchídnál használtak, csak a bekövetkezett technikai fejlődés sokkal gyorsabb építést tett lehetővé.
Nyitókép: A Ferenc József híd alapozása (Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, LTSZ: TFGY 2018.433.2)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció