A metró – nem a kisföldalatti – megnyitása után a peronokra csak beléptetőkapukon keresztül lehetett bejutni. Aki utazni kívánt, vagy bedobott egy egyforintost, erre a kapu kinyílt, vagy a bérletes folyosón ment be, de ekkor fel kellett mutatnia a bérletét egy kis fülkében ülő alkalmazottnak. Az állomásokon sok kapu volt, a rendszer jól működött, viszonylag egyszerűen kizárta a csalókat, mert azért az feltűnt, ha valaki átugrik a kapukon. (Természetesen megtörtént ez is). A rendszert a mai napig számos város metrójánál használják.
A budapesti metróknál a gond 1985-ben következett be. Az 1980-as években az egyre romló gazdasági helyzet, az egyre jobban kifulladó szocialista gazdaság miatt megjelent az infláció, ami a közlekedési viteldíjakat is érintette. A metrón való utazás költségeit 1985-ben a duplájára emelték, azaz egy forintról két forintra, amit úgy oldottak meg, hogy két darab egyforintost kellett egymás után bedobni a gépbe. Arra nem volt mód, hogy a gépet kétforintos érme elfogadására állítsák át.
A rendszer ettől azonban lelassult, a tapasztalatok azt mutatták, hogy egy személy áthaladása a fizetőkapukon nem kétszer, hanem háromszor-négyszer annyi időbe telt, ennyivel több idő volt szükséges ahhoz, hogy két érmét dobjanak be a gépbe. Ez torlódáshoz, vitákhoz vezetett, amit valahogy kezelni kellett. A megoldás végül az lett, hogy a kapuk és a helyben fizetés helyett a már jól ismert, előre váltott villamosjegyeket vezették be. Akkor eltért egymástól a villamos- és a buszjegy, a villamosjegy volt az olcsóbb.
A metróban nem a buszokon, villamosokon megszokott, egyszerű, mechanikus lyukasztógépeket helyezték el, ahol az utas felül berakta a jegyet egy kis nyílásba, ami egyben egy fogantyú is volt, meghúzta, és a jegybe a gép a kilenc számjegyes mezőbe három lukat ütött. Ennél fejlettebb berendezéseket helyeztek el, ami nem magyar gyártmányú volt, hanem Svédországból szerezték be az Amex cégtől. Összesen 160 darab bélyegzőberendezést vásároltak, a gépek ára 8,5 millió forint volt. A gép nem lyukasztotta a jegyet, hanem levágta a sarkát és lebélyegezte. Arról, hogy a berendezés milyen adatokat nyomtatott rá a jegyre, az Élet és Tudomány ezt írta 1986. január 10-én:
„Az előre megváltott villamosjegyet úgy érvényesíti, hogy a sarkát levágja, és egy sor adatot nyomtat rá. Az első szám — ez függőlegesen helyezkedik el a jegyen — a jegykezelő gép sorszáma. A következő három számjegy a metróállomásnak a kódszáma. Azután a dátum következik: a hét, a nap, a napszak, az óra és végül a perc. A dátumban a perc öt percre kerekítve, a napnak és a napszaknak pedig a rövidítése jelenik meg: HE=hétfő, KE=kedd, stb., A=délelőtt (ante meridiem), P=délután (post meridiem).”
Akinek a jegyén az ellenőrök két eltérő bélyegzést láttak, úgy kezelték, mintha jegy nélkül utazott volna, azaz pótdíjat kellett fizetnie. A géppel a bevezetést megelőzően 20 000 próbakezelést végeztek. Azonban az akkori villamosjegyek viszonylag puha papírra készültek, gyűrődtek, amit a hagyományos lyukasztógépek kezeltek, az új berendezés viszont csak a kemény, gyűrődésmentes jegyet fogadta el, ezért tervbe vették, hogy a villamosjegyet keményebb papírra nyomják. A hagyományos berendezések használatát azért vetették el, mert a jegy érvényesítése nem a járművön, hanem a peronon történt, ami egyórányi utazásra adott lehetőséget. Azonban ha valaki a Deák téren (akkor még csak ott keresztezte egymást a három vonal) át kívánt szállni, új jegyet kellett érvényesítenie, ezért az összekötő járatokban is elhelyeztek automatákat.
Az új rendszerrel még egy dolog megjelent a metróban, ami korábban nem volt, az ellenőr. Régebben, ha valaki átjutott a metróállomás kapuján, akkor már nem számíthatott ellenőrzésre, ám az új rendszerrel a jegyellenőrök bárhol, az állomásokon, a járműveken, illetve a kijáratoknál is ellenőrzhették az utasokat, ezért a jegyet az utazás végéig meg kellett tartani.
A rendszer 1986. január 6-tól élesedett. Addigra a gépeket elhelyezték, de még csak ideiglenes helyre, mert a régi kapukra szerelték fel azokat, amiket csak később bontottak el. Valójában az egész rendszer az akkori felmérések szerint a metrón utazók mintegy 10 százalékát érintette, a többi utazó bérlettel használta a metrót, míg a bliccelők arányát fél százalékra tették.
Nyitókép: Automaták a Blaha Lujza téren (Fotó: Fortepan/Képszám: 11096)
