A hiányzó láncszem – Az Iparművészeti Múzeum hátsó szárnya

A Magyar Országgyűlés 1872-ben alapította meg az Iparművészeti Múzeumot, melynek ekkor még nem volt saját épülete. A folyamatosan gyarapodó gyűjteményét a következő bő két évtizedben a Nemzeti Múzeumban és a régi Műcsarnokban helyezték el. Egy saját otthon létrehozásáról már 1878-ban döntés született, de ezt hosszú ideig nem követte gyakorlati lépés. Csak 1890-ben vásároltak az Üllői úton telket – mely még harmadával kisebb volt a mainál –, és ekkor írták ki a pályázatot is a tervek beszerzésére.

Az 1891. május 15-i határidőig tizenkét pályamunka érkezett be, melyek közül a Keletre magyar jeligéjűt találták a legjobbnak. A bírálatban kiemelték a homlokzatok egyéni stílusát, a hazai agyagipar termékeinek felhasználását, illetve az épületen belüli kiváló közlekedést is. A jeligés borítékok felbontása után derült csak ki, hogy Lechner Ödön és Pártos Gyula közös munkájáról van szó.

Mindazonáltal a tervek nem voltak azonnal kivitelre alkalmasak, a következő időszakban többször át kellett dolgozniuk az alkotóknak. A pályamunkán például még négy emelet szerepelt, amit az 1892 tavaszán készített új változatokon kettőre csökkentettek. Két alternatívát is készítettek: az A jelű az akkor rendelkezésre álló telekkel számolt, a B viszont egy kibővítettel. Az építészek tudták, hogy jogosak a szűk udvarokat érő kritikák, hiszen így a belső terekbe nem jutott volna elegendő fény. Ezeket is igyekeztek hát megnövelni, de felhívták a figyelmet, hogy valódi megoldást csak az jelentene, ha nagyobb lenne a telek, és annak hátuljában – az Üllői úttal párhuzamosan – nyitnának egy új utcát is.

A szomszédos parcella ekkor ugyanis még üres volt és a tervezőpáros lobbijának köszönhetően a kultuszminiszter bele is egyezett annak megvásárlásába, majd megbízást is adott Lechneréknek a B variáns részletterveinek kidolgozására. Új utcára viszont nem nyílt lehetőség, ezért végül az építészek ahhoz a megoldáshoz nyúltak, hogy a hátsó szárnyat nem a telek legszélére állították, hanem a külső oldaluk előtt hagytak egy szűk előudvart, így némi fény az ottani ablakokon keresztül is bejutott volna. A telek kibővítésének köszönhetően viszont a belső udvarok nagyságrendekkel tágasabbak lehettek, így az épületben megszűnhetett a félhomály veszélye.

E hátsó szárny külső homlokzata tulajdonképpen nem lett volna látható, de a Rákos (ma Hőgyes Endre) utcára kinyúló vége megjelenik az épület oldalhomlokzati tervén. Eszerint stílusában követte volna a múzeum többi szárnyát, vagyis ez is az ősi ázsiai népek, perzsák és indusok építészetének hatását tükrözte volna Lechner Ödön interpretálásában: földszintjét kő, emeleteit pedig kerámia burkolta volna, a főpárkány fölött pedig pártázat koronázta volna. Azért ha alaposabban megnézzük a tervet, megfigyelhetjük az elhelyezkedéséből következő alárendelt jellegét: a tetőgerinc is alacsonyabban halad és az első emeleti ablakok is keskenyebbek, egyedül az enyhén előre lépő sarokrizaliton látható szélesebb nyílás. A tetőből nem nyúltak volna ki a többi traktusra jellemző szamárhátíves manzárdablakok sem, de kisebb attikák azért vegyültek volna a pártázatba.

Az építkezés 1893 őszi kezdetekor még számoltak ezzel a szárnnyal is, de viszonylag hamar világossá vált, hogy nem lesz pénz a megvalósítására. Így a későbbi alaprajzokon már csak halvány vonalakkal jelölték, ettől függetlenül azonban leolvasható az elképzelt beosztása: a külső oldalán haladt volna egy oldalfolyosó, melyet a szűk előudvarból érkező kevés fény is be tudott volna világítani. A Rákos utcai végében egy előtérbe futott bele, melyből egyrészt a lépcsőház nyílt, de ide torkollott a másik szárny belső oldalán haladó folyosó is. A különböző méretű termek a hátsó szárny udvar felőli oldalán, illetve a Rákos utcai végében a külső felén helyezkedtek el.

Az Iparművészeti Múzeumot 1896 őszén, a millenniumi ünnepségsorozat egyik állomásaként adták át ünnepélyes keretek között, bár ekkor még nem volt teljesen kész a belső berendezése. Az elmúlt százharminc év során természetesen felmerült már a hátsó szárny felépítésének gondolata, hiszen az intézmény gyarapodása miatt igen nagy szükség lenne rá. A 2010-es évek elején tervpályázatot is írtak ki egy kortárs bővítésre, amit a Vikár és Lukács Építész Stúdió nyert meg. Az ügy azonban megrekedt és ma már inkább a felépült részek megmentése került a figyelem középpontjába, hiszen a helyreállítás hiánya, valamint a közel tíz éve húzódó zárva tartás miatt azok is kritikus állapotba kerültek.

A nyitóképen: Az Iparművészeti Múzeum az 1890-es évek végén (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)