A II. világháborús harcok 1945. február 13-án szűntek meg Budapesten. A romok közül előbújó budapestieket nemcsak a lerombolt város látványa fogadta, hanem az elpusztított hidaké. Volt azonban egy híd, amely nem pusztult el teljesen: a Ferenc József híd. A németek „csak” a híd közepét rombolták le, szerencsére nem a pilléreket robbantották fel, hanem a híd közepét. Ez azért volt szerencsés a híd szempontjából, mert sajátos szerkezetről van szó: a két pilonról a Duna medre fölé kinyúló hídrészek, konzolok nem érnek össze, a két elem közé egy harmadik, középső tartó van befüggesztve, ez a Ferenc József híd esetében 48 méteres. Ezt a hídrendszert Gerber csuklós gerendahídnak hívják. Valójában nagyon sok híd épült így a világon, és szakértők szerint ezek között a legszebb a Ferenc József híd volt.
A roncsokra 1945 tavaszán a szovjet Vörös Hadsereg egy szükséghidat épített, úgy, hogy a leszakadt középső részt egy pontonokon úszó áthidalással pótolta. Igaz, mivel a hídfők nem voltak jelentős terhelés elviselésére méretezve, budai medernyílás kicsit megroppant, és rázuhant a rakpartra, de ettől az ideiglenes híd még használható volt.
Nyilvánvaló volt a szakembereknek, hogy az állandó hidak közül a Ferenc József híd lesz a leggyorsabban helyreállítható, de a munkálatok csak azután kezdődhettek el, hogy a Petőfi tér és a Döbrentei tér közötti pontonhidat átadták, ami 1945. novemberében meg is történt, mert akkor már nem okozott nagyobb gondot a város életében, hogy a Ferenc József hídon lévő ideiglenes kapcsolatot lezárják. A Ferenc József hídnak tehát csak a Petőfi téri pontonhíd elkészülte után állhattak neki, az ideiglenes hidat szétszedték, a roncsolt részeket elbontották, és 1946 áprilisában a MÁVAG hatalmas csavaremelőkkel a megroggyant budai medernyílást is visszaemelte a helyére. A híd újjáépítésében óriási segítség volt az 1945-1946-ban elkészült két úszódaru, a József Attila és az Ady Endre, ezekkel viszonylag nagy darabokat lehetett egyben beszerelni a hídba. A munka rohamtempóban folyt, sok munkafolyamat zajlott egyszerre. A Szabad Nép 1946. július 28-án, azaz 3 héttel a tervezett átadás előtt ezt írta:
„Péntekre virradóra a Szabadság-híd budai hídfőjénél a BSzKRT átkapcsolta a középfekvésben lévő új sínpárhoz a villamosforgalmat, így a Gellért-hegy felöli útszakaszon a kocsiút burkolása megkezdődött. Magán a Szabadság-hídon a vasbeton járók betonozását végzik. A híd középső befüggesztett részének pályatartóinak beszerelése befejeződött. Nagy erővel folyik a sérült rúdtartók kijavítása és a hídpálya burkolatának elkészítése. Az eddig beérkezett jelentések mind arra mutatnak, hogy a Szabadság-híd augusztus 20-ára készen lesz.”
A Szabadság híd külső képe alapvetően nem igazán módosult, a középső nyílásban a korábbi díszes korlát helyett egy egyszerűsített, sima acél profilokból készített, de a régi formát utánzó korlátot építettek vissza, és ugyan volt arra javaslat, amit még a Fővárosi Közmunkák Tanácsa is támogatott, sőt egy bizottságot is kiküldött, hogy a hidat fosszák meg a díszeitől, ez nem történt meg, illetve nem teljesen. A javaslat Gerő Ernő közlekedési miniszter elé került, és ugyan a kezdeményezők arra hivatkoztak, hogy az új népi demokráciától idegenek a híd „öncélú” díszei, Gerő, aki egyben a kommunista párt második embere volt, a javaslatot lesöpörte az asztalról, arra hivatkozva, hogy most erre, mármint a díszek leszerelésére nincs pénz. A szerkezeti díszek megmaradtak, azonban a pilonon lévő díszes címereket leszerelték, a pilonok tetejéről ugyancsak eltávolították a Szent Koronát, illetve a címert az aktuális Rákosi-címerre cserélték ki. A budai oldalon a sérült vámszedő házakat lebontották, míg a pesti oldalon megmaradtak. A híd színe is változott, zöldes-kékből szürke lett, egyszerűen azért, mert a szürke festék volt elérhető.
A gyors munka meghozta a gyümölcsét, az első helyreállított budapesti Duna-hidat, a Szabadság hidat 19 hónappal a lerombolása után, 1946. augusztus 20-án át lehetett adni. A Független Magyarország című lap 1946. augusztus 21-én ezt írta az átadásról:
„A kép, amely a Duna partján fogad, lenyűgöző. Százezrekre menő tömeg hömpölyög a Szabadság híd felé. A környező utcák a zsúfolásig tömve emberekkel, az ablakokból is emberfejek kandikálnak ki, a Gellérthegy lejtőjét is ellepte a kiváncsi tömeg. Százezrek sorakoztak fel a Duna két partján, hogy szemtanui legyenek az ünnepségnek. Örömtől kipirult arcok, csillogó szemek mindenfelé. A hídépítő munkásság legújabb alkotása lobogókkal feldíszítve várja az átadást. A híd pesti hídfőjéről kordont von a rendőrség, díszszázad sorakozott fel a tribün közelében, ott látjuk a hídépítőmunkások százait. A dísztribün aljában a kisiparosok szabadszakszervezete cukrászati osztálya egy miniatűr hidat állított ki, cukorkából és tojásból készült ez a Szabadság-híd.”
Az átadáson beszédet mondott Tildy Zoltán köztársasági elnök, és természetesen a hídépítésért felelős, és minden sikert egymaga bezsebelő Gerő Ernő is, aki itteni beszédében bejelentette azt is, hogy 1949. november 20-ra átadják a Lánchidat is.
Nyitókép: A híd átadása 1946. augusztus 20-án (Fotó: Fortepan / Képszám: 285871)
