Nyolcvan évvel ezelőtt ünnepelte a II. világháború utáni első békés karácsonyát az ország. Felhőtlen örömről azonban szó sem volt, hiszen a háborúban megsérült épületek többsége még magán viselte Budapest borzalmas ostromának nyomait, a Dunába robbantott hidak helyett csak pontonhídon lehetett átkelni Pestről Budára, a gazdaság romokban hevert, az infláció mértéke 1945 nyara óta folyamatosan emelkedett, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) becslései alapján a nemzeti vagyon több mint 40 százalékát hurcolták vagy pusztították el a harcok során. Talán nem is akadt olyan család, ahol ne gyászoltak volna valakit, aki a fronton, a haláltáborokban, a nyilas terrorban, az ostrom idején veszett oda. A hadifogságba esetteket elgyászolni sem lehetett, hiszen azt sem tudták róluk, élnek-e még – így a fájdalom és aggódás évekig állandó érzés maradt.
Felszabadultságról tehát szó sem volt, bár a nyilas uralom és általában a fegyveres harcok végét sokan valóban felszabadulásként élhették meg, ez – mint néhány év múlva mindenki számára világossá vált –, csak átmeneti érzés volt. A gyakorlatban egyik megszálló hatalom váltotta a másikat, s ennek jelei az 1945. november 4-én megtartott első választás után is jelentkeztek. Hiába győzött kormányképes, 57 százalékos többséggel a Kisgazdapárt, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (élén Vorosilov marsallal) nyomására az egyaránt 17-17 százalékot szerzett kommunistákat és szociáldemokratákat is be kellett venni a koalíciós Tildy-kormányba. A kommunisták kapták a belügyi (Nagy Imre), a közlekedésügyi (Gerő Ernő), a népjóléti (Molnár Erik) tárcát, Rákosi Mátyás pedig államminiszterként dolgozott egy új rend megteremtésén.
Az életnek azonban mennie kellett tovább, a megmaradtaknak újjá kellett építeni az életüket és romba dőlt Budapestjüket – és megünnepelni a karácsonyt. Ez nem volt egyszerű, hiszen sokaknak sem karácsonyfára, sem drága ajándékokra nem futotta. A Világ című lap írt december 5-i számában az első fenyőfaárusok megjelenéséről, a cikk szerint a Nemzeti Színház előtt (tehát a Blaha Lujza téren) egy kb. másfél méteres fáért 100 000 pengőt kértek (összehasonlításul: az újság 100 pengőbe került). Nem volt olcsóbb a díszítés sem:
„Szaloncukor terpeszkedik a cukorkaüzletek kirakatában, mellette az árjelző tábla: tíz dека 24 000 pengő. Apró kis karácsonyfadísz, csillogó semmiség hatezer pengőnél kezdődik. És ha csak egyszerű stanioldíszt akarunk felrakni képzeletbeli karácsonyfánkra, az sem olcsó mulatság, mert egy ív háromezer pengő”
– részletezte az árakat a kisgazdapárthoz közeli Demokrácia című lap december 9-én. Köztéri karácsonyfákat azonban ekkor is állítottak Budapesten, nem is egyet. A „mindenki karácsonyfája” a Ferenciek terén kapott helyet, ezt december 24-én délután fél 3-kor adták át kis ünnepséggel, és az amerikai misszió ajándékozta a fővárosnak hét másik fával együtt. Másik hármat szintén különböző tereken állítottak föl, a többi négy pedig mozgókarácsonyfaként működött: teherautóra szerelték és vitték a város más-más pontjaira, hogy olyanok is láthassák – legfőképpen a gyerekek –, akiknek otthon nincs saját. A katonák egy mázsa szaloncukrot is szétosztottak.
Az újjáépítés közben lassan zajlott, mint a Demokrácia című lap írja 1945. december 23-i számában, nagy munka zajlik a Központi Városháza épületén, a Bosnyák téri, a Kassai téri, a városmajori és a józsefvárosi plébániatemplomon is megkezdődtek a tetőhelyreállítási munkák, a Mátyás-templomon, a Szent István-bazilikán, a tabáni, a ferencvárosi és a kőbányai templomon állagjavítást végeztek, helyreállítottak számos iskolát, folyamatban volt a vásárcsarnokok és a sokfelé a lakóházak újjáépítési munkái. A Budai és a Pesti Vigadó már elkezdett felújítását azonban félbeszakították, és mint írják, nincs fedezetet a Nemzeti Múzeumra sem, így pénzhiány miatt minden olyan épület felújítását elhalasztották, ami nem volt égetően sürgős, így jártak a könyvtárak, színházak, laktanyák, nép- és gyógyfürdők.
Rómából, pontosabban a Vatikánból is örömhír érkezett: december 24-én XII. Piusz pápa bejelentette, hogy 32 új bíborost nevezett ki, köztük Mindszenty József hercegprímást, aki csak néhány hónappal korábban, októberben foglalta el az esztergomi érseki széket. Ekkor még senki nem sejtette, hogy alig három év múlva, 1948. december 26-án (karácsony másnapján!) a legfőbb magyar egyházi méltóságot koholt vádak alapján őrizetbe veszik és az Andrássy út 60. szám alatti AVH-központban kínvallatásnak vetik alá, perbe fogják, majd bebörtönzik. Parragi György írta a Képes Figyelő 1945. december 22-i számában: „Az embernek azonban, mint Pico della Mirandola írja, lehetősége van az állat legalacsonyabb fokára lezülleni vagy az istenség legmagasabb szférájába felszárnyalni. Minden emberi tragédia, a mostani is, abból keletkezik, hogy az emberiség valami öngyilkos, romboló erőtől hajtva, gyakrabban választja az előbbi lehetőséget, mint az utóbbit. 1939-ben is így választott, ezért jutott el 1945 halálos bukásáig.” Ma már tudjuk, 1947-től ismét ez az út következett.
Közben zajlott a régi rendszer nyomainak eltüntetése is, a Független Magyarország írta december 24-i számában, hogy negyven utcanév megváltoztatásáról döntött a Közmunkatanács a „felszabadulás” óta, utcát kapott Bartók Béla, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szabó Ilonka.
A nehézségek ellenére 1945 karácsonyán még sokakban élhetett a remény, hogy jobb világ következik azután, mint amit a II. világháború elsöpört. Ilyen nehézség volt az elszállni készülő infláció, melynek megfékezésére december 19-én bevezették a bankjegydézsma néven ismertté vált intézkedést, melynek során a pénzt negyedére értékelték le (vagyis például 1000 pengő ettől kezdve 250-et ért), de nem nyomtattak új bankjegyeket, ehelyett a régiekre ragasztott jegybanki bélyeg jelezte az új értéket. Ezzel árcsökkenést kívántak elérni (és állami többletbevételt), a hatóságok pedig ellenőrizték, a kereskedők betartják-e az új szabályokat: a közellátásügyi minisztérium a december 15-i árak bejelentésére kötelezte a gazdaság szereplőit, a rendőrség pedig ellenőrizte az üzleteket, nem drágítanak-e. Ma már tudjuk, hogy a hatás csak átmeneti volt, hiszen 1946 nyarára a pengő a történelem legnagyobb hiperinflációját produkálta, a pénz teljesen elvesztette értékét, egy időre visszatért a cserekereskedelem.
Problémát jelentett a tél, hiszen állandó hidak híján (az elsőként újjáépülő Ferenc József, ma Szabadság híd csak 1946-ban készült el, ahogy az ideiglenes Kossuth híd is) fennállt a veszély, hogy egy jelentősebb jégzajlás kettévágja a várost, hiszen ilyenkor a pontonhidakat el kellett volna bontani. Ez januárban meg is történt, mint a Magyar Nemzet 10-i száma írta, előző nap a lerombolt Margit híd mellett felépített ideiglenes átkelőt, melyet a népnyelv Manci hídnak keresztelt el, a torlódó jég kettészakította, több embert hajóknak kellett kimentenie a fagyos Dunából. A forgalmat ezek után hajók bonyolították, ahogy tudták, de Budapest gyakorlatilag kettészakadt – az összekötő vasúti hídtól eltekintve, ahol ingajáratokat indítottak a ferencvárosi és a kelenföldi pályaudvar között. Korábban felmerült egy sodronyvasút ötlete is, a lapok (így a Szabadság című újság is október 26-án), már tényként írtak róla, hogy egy svájci cég az Erzsébet híd két megmaradt pillérjét felhasználva építi meg a különleges drótkötélpályát, de a terv végül papíron maradt.
Ugyanígy álom maradt a demokrácia és a szabadság ígérete is, amelynek eljövetelére még több mint négy évtizedet kellett várni.
Nyitókép: A lerombolt Lánchíd, mögötte a Szent István-bazilika és a romos Budapest (Fotó: Fortepan/Képszám: 30895)
