Jókai Mór 79 éves korában, 1904. május 5-én halt meg, s habár a május 9-i temetésére tízezrek kísérték végső nyughelyére, és a Kerepesi úti temetőben (ma Fiumei úti Sírkert) is méltó helyet szántak neki, a síremlékére több mint negyed évszázadot kellett várni.
Sokan úgy tudják, hogy Jókai végrendeletében azt kérte: ne a Kerepesi úti temetőbe, hanem szeretett Svábhegyére temessék. Ez azonban csak félig igaz. Valóban írt ilyesmit – de nem végrendeletében, hanem Az életből ellesve című 1878-as művében, amely később a Hajdan most és valaha című novellasorozatban is megjelent.
Ebben a jellegzetesen játékos, mélabús hangvételű részben így fogalmazott: „Úgy akarom és meghagyom, hogy itt hagyjanak pihenni a Sváb-hegyen. El ne vigyenek a kerepesi-úti kertbe a sok dicsekedő márványoszlopok közé. Mint élő ember se szerettem a nagy társaságot, nemhogy mint kisértet. Tegyenek oda a négy fehérlevelű hársfám alá. A hársfák megőriznek engem, én meg a hársfákat. Nagy kiséret, pompás gyászmenet se kell odáig. Húsz lépés az egyik fekhelytől a másikig. Kő se kell oda, csak a zöld gyep maradjon. Nem bánom, ha vendéglőt csinálnak is a házamból, szeretem, ha tánczolni, dalolni fognak körülöttem s nem rontom el senki mulatságát. Csendesen maradok és hallgatom, a mit a fák beszélnek a méheknek, a méhek a virágnak s a virág gyökere én nekem. De azt a négy fa közötti tért követelem és fentartom magamnak a pompás, a boldog Sváb-hegy jövendő dicsőségéből!”
A valóságban Jókai végakaratában nem szerepelt ilyen kívánság. Maga is tudta, hogy a svábhegyi birtok temetkezési hellyé alakítása jogilag lehetetlen volna – a fővárosi rendeletek sem tették ezt lehetővé, ráadásul így az ingatlant sem lehetett volna később eladni.
Mégis, e sorokból jól kiérezhető, hogyan képzelte el a nyugalmat: a természet ölelésében, fák, virágok, méhek és madarak között. E vágy végül sajátos módon mégis beteljesült: a Fiumei úti sírkertben álló síremlék első formájában és mostani, felújított változatában is igyekszik megőrizni valamit ebből a természetközeli harmóniából.
A cseresznyefa kaputól a Lechner-féle emlékműig
Jókai első sírja egyszerű volt, mégis meghatóan személyes: a saját svábhegyi kertjének cseresznyefa kapujából készítették. Eleinte csupán egy fejfa és egy kis földhalom jelezte a helyet, amelyet az első hetekben szinte teljesen elborítottak a virágok és koszorúk.
A Vasárnapi Ujság 1904. május 15-i tudósítása így számolt be erről: „Jókai koporsója fölött néhány percz alatt sírhant emelkedett, melynek homokját teljesen elborította a virágok, koszorúk tömege.”
Pár évvel később a sír környezetét kissé rendezték: nyolc alacsony pillér, vasrácsos kerítés és nyolc virágtartó edény övezte a fejfát, amelyen mindössze ennyi állt: „JÓKAI MÓR”. Ez a szerény, de meghitt sírhely egészen 1924-ig változatlan maradt. Ekkor azonban, közeledve Jókai születésének 100. évfordulójához, egyre erősebben fogalmazódott meg az igény, hogy a nemzet nagy mesemondója méltó síremléket kapjon.
Egy síremlék-pályázatot is kiírtak még 1924-ben, s a legjobbnak ítélt három tervet már év végén, 1924 decemberében kihirdették. Az első díjat Lechner Jenő és Füredi Richárd, a másodikat Beck Ö. Fülöp, a harmadik díjat Szántó Gergely nyerte.
A megvalósítás azonban anyagi nehézségek miatt elhúzódott, így az új emlékmű az író születésének centenáriumra, 1925-re sem készülhetett el. Végül adományok, támogatások és személyes közbenjárások révén 1929. június 2-án avatták fel Lechner Jenő építész és Füredi Richárd szobrász közös művét. Az ünnepség a rangjához méltó pompával zajlott: jelen volt Horthy Miklós kormányzó, Klebelsberg Kuno kultuszminiszter, a főváros vezetői, valamint a Jókai család tagjai is.
A cseresznyefa kapu szerény fejfáját ekkor váltotta fel az a monumentális síremlék, amely ma is a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja előtt tiszteleg.
Az elkészült síremlék kör alakú, formájában az örökérvényűséget és a teljességet jelképezi. Letisztult, visszafogott alkotás, amelyet semmiféle erőltetett dísz nem tör meg – csupán egyetlen felirat díszíti a külső peremét. A sorok Jókai „Negyven év visszhangja” című írásából származnak, és a halhatatlanságról vallott gondolatait örökítik meg:
„Ami bennem lélek, veletek megy. Ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik, s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.”
A síremléket körülvevő pillérek között több kőből faragott fa is feltűnik – ez nemcsak a nagy mesemondó fantáziavilágát idézi meg, hanem Jókai mély természetszeretetét is. Mintha a tervezők tudatosan teljesíteni akarták volna az író régi vágyát: hogy a fák és a természet ölelésében leljen örök nyugalmat.
Felmerülhet a kérdés: miért nem valódi fákkal ültették be a sírhelyet, ha Jókai ennyire szerette a természetet? A rózsabokrok, amelyekkel eredetileg körbevették, hamar kipusztultak, és az idők során sokan vitatták a síremlék különös formáját is. De talán mindez nem is lényeges. Jókai nagyságát nem a kő, hanem a szó őrzi. Nem a síremléke, hanem az a hatalmas életmű, amely generációk képzeletét élteti tovább. A most felújított, közel százéves emlékmű így inkább csak csendes jelképe annak, hogy a történetek, amelyeket Jókai mesélt, ma is élnek – bennünk, olvasóiban.
*
Jókai Mór felújított síremlékét 2025. október 11-én adták át a Fiumei úti Sírkertben.
Nyitókép: Jókai felújított síremléke (Forrás: Nemzeti Örökség Intézete)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció