Két fontos esemény tartotta lázban a magyar embereket 1825 szeptember elején. Az egyik politikai, a másik kulturális természetű volt. A politikai a magyar országgyűlés összehívásáról szólt, melyet szeptember 11-ére hirdetett meg Pozsonyba I. Ferenc, Magyarország akkori királya. Rég várt cselekedet volt ez a király részéről, mivel az utolsó országgyűlést 13 évvel azelőtt, 1811–1812-ben tartották, I. Ferenc pedig az 1820-as évek elején olyan rendeleteket hozott, amelyek sértették a magyar alkotmányt.
A magyar kulturális élet terebélyesedő folyamába pedig 1825 szeptemberében egy olyan kő esett jelképesen, mely ugyancsak feltűnést keltett hazánkban, és irodalomtörténeti szempontból szintén jelentős eseménynek számított. Szeptember 5–8-a között jelent meg nyomtatásban Vörösmarty Mihály Zalán futása című eposza Pesten, Petrózai Trattner Mátyás kiadásában, a borítón Kisfaludy Károly rézmetszetével, amit Gyulai Pál a következőképpen írt le: „A czímlapot csinos rézmetszet díszíti, kardok, kopják, nyilak és buzogányok csoportozata, cser- és rózsaágtól környezve; alant lant látszik, felül csillagkör koszorúzza.”
Trattner jeles és közismert nyomdai vállalkozója volt a városnak, akinek nyomdája az Országúton volt, az Orczy-féle házban, amely a mai Károly körút és Király utca sarkán állt, s nemcsak az akkori, de a későbbi Pesten is látványos, híres épületnek számított.
A tízénekes nagy hősköltemény egy nagyszerű belépőt jelentett a magyar irodalmi életbe a századdal egyidős ifjú költő számára. Sokan szerettek volna már korábban egy honfoglalás kori eposzt írni, többek között a nagy előd, Csokonai Vitéz Mihály is, de végül Vörösmarty lett az a költő, akinek egy pompázatos verseléssel, vad csataleírásokkal és szelíd szerelmi szállal átszőve sikerült ezt létrehoznia.
Nemcsak életkora volt fiatal Vörösmartynak 1825-ben, hanem Pesttel való ismertsége is, ami kilenc évvel korábban, 1816-ban kezdődött, és akkor négy évig tartott. 1816-ban a székesfehérvári ciszterci gimnázium után Pesten a piaristákhoz járt gimnáziumba, majd 1817-től a pesti egyetemre.
Szigorú időbeosztást követelő mozgalmas és izgalmas évek voltak ezek Vörösmarty életében, aki ekkoriban kezdte megismerni s alighanem felfedezni magának a fejlődésnek, majd magyarosodásnak induló Pestet. A nyüzsgő városban kitágult előtte a világ, a nyugodtabb vidéki környezethez képest magasabbak voltak itt a házak és mozgalmasabbak az utcák, színesebb az élet.
De egy szerencsés fordulat is érte Vörösmartyt 1817 őszén, mely könnyebbséget hozott az előbbi megpróbáltatásokba, és majd egy évtizedre alapjaiban változtatta meg a frissen végzett gimnazista életét. Október végén két négylovas hintón a módos Perczel család tartott Bonyhádról Pest felé, amikor egy elakadt szekérre lettek figyelmesek. A legidősebb Perczel fiú, István segített a bajba jutottakon, akik Vörösmartyék voltak. Mihály, akinek az „öltözéke kissé kopott zöld dolmánykából, molnárkék színű magyar nadrágból és báránybőr süvegből állott”, hálás köszönetét fejezte ki az apának, Perczel Sándornak, aki miután megtudta, ki légyen ez az egyszerűen öltözött fiatalember, nevelői állást ajánlott neki a fiai, Sándor, a későbbi 1848-as hadvezér Móric, valamint Miklós mellé, akik ekkoriban a pesti a piarista gimnáziumban tanultak. „Miért ne, tekintetes uram” – válaszolta Vörösmarty, majd megbeszélésük szerint fölkereste a családot Pesten, és az 1817 és 1820 közötti időszakot a városban töltötte.
Ebből a balszerencsés találkozásból egy 8-9 évnyi nevelői állás kerekedett ki Perczeléknél, miközben elvégezte az egyetemet, ahol – a legtöbb kortársához hasonlóan – jogot tanult. Perczeléktől az ellátás mellett évi 300 forint fizetésben részesült.
A tanulás és a tanítás jórészt lekötötte Vörösmarty minden idejét, aki fegyelmezett diáknak számított. Az órákon pontosan megjelent, tanárait tisztelte, s nem élt kicsapongó, dorbézoló életet. Egyetemi és pesti jóbarátja, Sallay Imre visszaemlékezése szerint 1820-ig bort nem is fogyasztott, de a „kávéitalt megtűrte”.
Nemcsak a pestiek rándultak át szívesen ekkoriban és később is ünnepnapokon vagy szabadidejükben kikapcsolódás végett Budára, hanem a Pesten tanuló diákság is. Persze az átkelés ekkor még a két várost összekötő hajóhídon történt, a Széchenyi által kezdeményezett Lánchíd használatára még majd egy negyedszázadot kellett várni. Budán a Zugliget volt kedvenc helye Vörösmartynak. „Boldogságát élvezte, ha a budai hegyek közé szép tavaszi napokban kijuthatott” – írta visszaemlékezésében az évfolyamtárs Sallay, aki így jellemezte a már érett férfiúnak számító Vörösmartyt: „himlőhelyes arcában valami vonzót találtam; e himlőhelyek ugyan ifjabb korában feltűnőbbek valának, mint később éveiben. Szende, komoly, inkább mélyebb gondolkodó alakja figyelmemet csakhamar reáláncolta…”
A pesti egyetemen Vörösmarty tanára volt többek között a kor kiváló szakembere, Schedius Lajos esztétikaprofesszor, aki azonban nem bölcseletet, hanem számvitelt tanított az irodalom és a magyar nyelv iránt érdeklődő ifjúnak. A magyar irodalmi és nyelvi tanszék vezetőjét akkoriban Czinke Ferencnek hívták, aki Révai Miklóst váltotta a katedrán, s aki egyúttal a magyar nyelv lelkes és harcos védelmezőjének számított. Ne felejtsük el, hogy Pest – Budával együtt – ekkoriban még igencsak német ajkú város volt, s éppen a reformkor lesz az az időszak, a magyar irodalmi élet megjelenésének köszönhetően is, mikor a város magyarosodni kezd – persze még csak lassú ütemben. Vörösmarty lelkesedését tanára iránt többek között a magyar nyelvért folytatott küzdelme váltotta ki, s Czinke Ferenchez, illetve róla a diákéveiben több magasztaló verset is írt, később azonban epigrammában gúnyolta.
Az iskolai tananyag, a Pesten megismert vásári komédiák és az ekkor zajló nyelvészeti vita is ösztönözte Vörösmartyt arra, hogy fiatal egyetemistaként színpadi darab írásával kísérletezzen. Korai zsengéjét, az Y háború címet viselő darabját – amit Gyulai Pál találóan nyelvészeti bohózatnak nevezett – a kor tollforgatóit foglalkoztató ypszilonisták és jottisták küzdelme ihlette, ami a mai helyesírásunkra is kiható lényegbevágó nyelvészeti küzdelem volt a két kitűnő irodalmár-nyelvész, Révai Miklós és Verseghy Ferenc között. Míg Verseghy az élő nyelvből indult ki, és a kiejtés szerinti írásmódot pártolta (pl. láttya), addig Révai a történeti szempontra helyezte a hangsúlyt, és a j betű révén fel akarta tüntetni a szótő és toldalék illeszkedését is (pl. látja). Vörösmarty Révai pártján állt, és szépirodalmi módon foglalt állást a vitában, a j betűt hozva ki darabjában győztesként.
Perczelék 1820 novemberében a Tolna vármegyei Börzsönybe költöztek, ahova Vörösmarty is követte a családot. Itt bontakozott ki Perczel Adél (Etelka) iránt érzett, korai verseinek ihletet adó, beteljesületlen szerelme. A Börzsönyben töltött idő azonban nem jelentett teljes elszakadást Pesttől. Odakötötték őt a vizsgái és a városban kibontakozó irodalmi élet. Két év múlva, 1822 novemberében – alighanem Perczel Sándor közbenjárására – Görbőre ment (ma Pincehely része) Csefalvay Ferenc Tolna megyei alispánhoz joggyakorlatra. Az itt töltött egy év elmélyítette benne a hazafias érzést, ahol fiatal, jókedvű jurátusok társaságában ismerhette meg közelebbről a megye(rendszer) alkotmányos küzdelmeit, a nemzeti önállósodásért és társadalmi változtatásokért folyó harcokat.
Emellett 1822-ben jelent meg nyomtatásban első verse a Tudományos Gyűjtemény irodalmi mellékletében, a Szép-Literatúrai Ajándékban. A költemény a Pest-Budán élő, mindenki által tisztelt „szent öreget”, Virág Benedeket köszöntötte. Próbálkozott 1823 elején verssel a Kisfaludy Károly szerkesztette Auróránál is, de elsőre még eredménytelenül. Két beküldött verse közül egyik sem jelent meg a lapban. A következő, 1824-es évben viszont már sikerült bekerülnie, s kettőt közöltek tőle.
Az 1825-ben megjelenő Zalán futása azonban nem teljesen a semmiből esett a már említett magyar kulturális élet folyamába. Az 1820-as évek elején vidéki tartózkodása alatt érlelődött meg Vörösmartyban, hogy a nemzeti öntudat serkentésére eposzt írjon, melyhez 1825 elején előfizetőket keresett. Így szólt készülő művéről a szélesebb nyilvánossághoz: „Nem mintha e’ nemben tökéletest ígérhetnék, hanem hogy literatúránk’ ebbeli hiányát csak valamennyire is betölthessem, szándékozom kiadni egy hősi költeményt (epos) ZALÁN’ FUTÁSA név alatt, bízván nemzetemnek részvételében, hogy ügyekezetemet előfizetéssel segíteni fogja.” Bár az eposzra végül kevesen fizettek elő, mindösszesen 88-an rendelték meg a könyvet, az 1825 szeptemberében megjelenő mű országosan ismertté tette Vörösmarty nevét, és egy új korszakot nyitott, de nemcsak a költő, hanem a magyar irodalom életében is.
Nyitókép: A Zalán futása eposz 1825-ös első kiadásának címlapja, részlet
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció