Salgótarján környékén még az 1760-as években fedezték fel a kőszenet, de csak a XIX. század közepén indult meg a kitermelés, ami az akkori fejletlen infrastruktúra miatt hamar meg is szűnt. A vasút 1867-re jutott el oda, és így elhárult az akadály a bányászat fellendülése elől. A következő évben megalakult a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság, mely rendkívül sikeres lett, hiszen a kezdeti évi néhány száz tonnás termelés a századfordulóra milliós nagyságrendűre emelkedett.
Mivel az ország kereskedelmi központja a főváros volt, ezért a vállalat Budapesten is létesített irodát, mely hosszú ideig a József tér (ma József nádor tér) 12. szám alatti bérházban működött. Innen előbb a szomszédos, 14. szám alatti épületbe, majd az Erzsébet tér 16. szám alá költöztek. A századforduló után viszont már annyira tőkeerőssé váltak, hogy egy saját, reprezentatív székház építéséről döntöttek.
Lipótvárosban, az Arany János és a Korona utca (ma Hercegprímás utca) sarkán vettek telket 1905 tavaszán kétszáztízezer koronáért. A tervek elkészítésére ezután a kor egyik legtöbbet foglalkoztatott építészét, Wellisch Alfrédot kérték fel. Ő 1854. május 14-én született Pesten egy építőiparral foglalkozó családba. Édesapja, Wellisch Náthán a fában gazdag Felvidékről származott és talán ez indította arra, hogy a faszerkezetekre és az ácsmunkára szakosodjon. Elsőszülött fia volt Alfréd, aki számára lehetővé tette, hogy építészi tanulmányait külföldön folytathassa, hiszen hazánkban ekkor még nem volt olyan magas színvonalú képzés, mint amilyen pár évtized múlva. Alfréd ezért elsőként Karlsruhében, majd Bécsben és Párizsban végezte iskoláit.
A családi támogatásnak köszönhetően 1881-es hazatérése után közvetlenül építészirodát is tudott nyitni a Kerepesi (ma Rákóczi) út 14. számú bérházban. Már a kezdetektől nagy számban kapott megrendeléseket is, és a századfordulóra Budapest legtöbbet foglalkoztatott építésze lett. Ráadásul nemcsak megtervezte az épületeket, hanem a kivitelezést is vállalta. Így történt ez a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. megrendelésénél is.
A vállalat számára egy téglalap alaprajzú épületet szerkesztett, melynek hosszabbik oldala fut az Arany János utca, rövidebb pedig a Hercegprímás utca mentén. A telket szinte teljesen beépítette, csak egy kis, huszonnégy négyzetméteres udvart hagyott szabadon hátul, amit a lépcsőház félköríves tömege és egy hátsó rizalit fognak közre. Maga a telek sem nagy, emiatt két szintet is a föld alá süllyesztett: az ablaktalan pince fölött még a szuterénnek is csak a járda szintjén nyíló szellőzői vannak. A bejárat mögötti lépcsőház a magasföldszinti előtérbe vezet, melynek végében a reprezentatív lépcsőház nyílik, kétkarú, negyedkörívben hajló lépcsőkkel. Melléklépcsőházra azért sem volt szükség, mert nem laktak az épületben, a telekvásárlási szerződés értelmében ugyanis csak irodák lehettek benne, egyedül a házmester családjának rendeztek be lakást a földszinten.
A második emeleten alakították ki a nagy tárgyalót, ahol a vezetőség ülésezett, a többi szinten viszonylag kisebb méretű irodák sorakoztak, melyeket az udvari oldalon futó folyosóról lehetett megközelíteni. A legnagyobb termet a főhomlokzatról is könnyedén megismerni, annak ablakai ugyanis egy széles zárt erkély közepén nyílnak és felső sarkaik lekerekítettek. Az erkély egyébként magas is, négy emeletet fog át, bár a harmadik és a negyedik emeleten két részre tagolódik egy nagyméretű, besüllyesztett loggia következtében.
A homlokzaton a szecesszió és a historizmus keveredése figyelhető meg, a földszintet és az első emeletet például még a neobarokkra jellemző vonalazott, kváderköveket imitáló vakolat borítja, az attika oromzatok viszont – ugyan még felismerhető bennük a barokk Belvedere-ív – már inkább szecessziósak. Bécs szecessziós építészetének hatását mutatják az ablakkötények szögletes mezőkbe illesztett virágdíszei is.
Az épület leglátványosabb díszei a domborművek, amelyek az építtető vállalathoz kötik, ugyanis a bányászok életét ábrázolják. Wellisch a reliefek megformálását Rákos Manó szobrászművészre bízta, aki a Hercegprímás utcai, lekerekített sarokra két munkába igyekvő férfit helyezett, a zárt erkély egyik sarkában két alak csákányozik, a következőben fúrnak, a harmadikban csillébe lapátolják a szenet, míg az utolsóban végre megpihenhet felesége és gyermeke társaságában. A domborművek fölötti mezőkben növényi díszek között keresztbe tett kalapácsok is utalnak az építtetőre.
A vállalat természetesen szövegesen is megjelenik az épületen, méghozzá az Arany János utcai homlokzat jobb szélére helyezett bejárat kovácsoltvas rácsában. A kapu fölötti, az oromzatok ívét követő lunettában olvasható a felirat: Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársulat. Eredetileg egyébként a homlokzaton is megjelent a vállalat neve az országcímer és angyalok kíséretében, Róth Miksa üvegmozaik munkájaként. Ezek azonban a második világháborúban megsemmisültek. Szintén elpusztult az épület magasra törő, csipkézett gerincű tetője, melyet tornyocskák fogtak közre. A pazar belső terei, a szép liftajtók és csillárok, valamint a lépcsőház kovácsoltvas korlátai viszont szerencsére megmaradtak.
A bányavállalatot a trianoni országvesztés csak kis mértékben érintette, így az a két világháború között is működött és végül csak az 1948-as államosítással szűnt meg. A székházat ezután más intézmények vették birtokba, jelenleg még az Európai Uniós Ügyek Minisztériuma használja. Az árverés eredményeként azonban rövidesen új gazdája lehet az épületnek.
A nyitóképen: A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. egykori székházának főhomlokzata (Fotó: Dobó Dávid/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció