Miért olyan fontos ez nekünk? Valószínűleg  érdemes ezen elgondolkoznunk, ha az elmúlt napok utcaátnevezési csetepatéjáról olvasunk. Miért csapnak össze értékrendek és eszmék, miért tulajdonítunk olyan nagy jelentőséget annak, hogy saját hőseink neve térképre kerüljön? Mert hogy fontos, az látszik a napokban – mondhatni szokványos koreográfia szerint – lezajlott történetben. De kis túlzással ez megy itt a fővárosban lassan kétszáz éve.

Az utcának nevet adni évszázadokig nem volt több egyszerű praktikumnál. A polgárok, az ott lakók adtak neveket, amelyet utóbb a hatóság elismert, telekkönyvbe jegyzett. A Szent György tér az ott álló templomról, a Magyar, a Zsidó, az Olasz utca az ott lakók nemzetiségéről, a Hajós, Kovács vagy Mészáros a mesterségekről, a Szarvas vagy az Aranykakas pedig egy-egy neves vendéglátóhely cégéréről kapta a nevét. A városi tanácsok csak 1848-tól kezdték gyakorolni azt a jogot, hogy ideológiai alapon adjanak nevet a közterületeknek. Nem véletlen a dátum: ez a magyar nemzet önmagára találásának pillanata, amikor mindaz, amit ma nemzeti jelképnek gondolunk, megjelenik, és tömegeket késztet cselekvésre. De hiába az éppen csak kicsírázott honakarat: a Batthyány, Kossuth vagy Szabadsajtó neveket az önkényuralom azonnal eltapossa, hogy aztán ez az át- és visszanevezési forgatókönyv a XX. században újra meg újra megismétlődjön. Így vált a magyarok számára már a kezdetektől a névadás politikai tetté, szimbolikus harccá, s lett a megmaradásért folytatott csatározások terepe, a versengő értékrendek összecsapásának fontos helyszíne. 

A Hegyalja út helye régen a Tabán környékén

Épül a BAH-csomópont a hetvenes években

Átnevezések százai, ezrei

Az elnevezési jog 1870-től a Fővárosi Közmunkák Tanácsa kezébe került: Deák Ferenc az első, akiről utcát és teret neveznek el. Az alapelvek hamar kikristályosodnak, miszerint élő személyről nem, elhunytról pedig csak bizonyos idő (25, 10, jelenleg 5 év) eltelte után lehet közterületet névvel ellátni – és természetesen ezeket az alapelveket a különböző hatalmasságok rendre felül is írták minden korban és minden politikai berendezkedésben. Egy-egy rendszerváltás mindig nagy névcseréket is hozott: a 25 évvel ezelőtti fordulat például közel 1300 közterületet érintett Budapesten.

A legutolsó átnevezési boom a legutóbbi országgyűlési, illetve önkormányzati választások előtti években volt. 2011-ben szinte minden budapesti közgyűlésen döntöttek ilyen kérdésben, jött Elvis Presley, az aranycsapat tagjai, Romhányi József és Sinkovits Imre. Az ebben az évben meghozott CLXXXIX. törvény, amely 2013. január 1-jétől lett hatályos, kimondta, hogy közterület nem viselheti „olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. Ekkoriban tűnt el végleg a fővárosi térképről Zalka Máté, Sallai Imre, Koltói Anna vagy Ságvári Endre. Igaz, ez utóbbi kettő az érintett és írásban megkeresett óbudai lakosok szerint akár maradhatott volna is, mint ahogy még néhány hasonló név is. 2011 áprilisában búcsúztunk a Moszkva tértől is, és ekkor lett a Köztársaság térből II. János Pál pápa nevét viselő közterület. 

A nagy átnevezéshullámnak aztán a Tormay Cécile-üggyel lett vége: a közgyűlés előbb megszavazta Kerényi Imre javaslatát, majd szeptemberben, egy Tarlós István által kért akadémiai állásfoglalás nyomán elvetette a II. kerületet érintő átnevezést; és ekkor egyúttal olyan határozatot is hozott, hogy a 2014-es önkormányzati választásokig már nem is lehet névváltoztatós javaslatot benyújtani.

Kezdeményezések és elutasítások

Ez tehát a közelmúlt, azóta talán csendesedett a szimbolikus politizálás e közkedvelt terepén a csatazaj. Tavaly januárban újra kéttucatnyi budapesti utca el- és átnevezés történt, de itt nem volt politikai tét. (Ekkor került például a térképre Zwack Péter.) A legutóbbi csörte a napokban viszont a két néhai köztársasági elnököt érintette. A XIII. kerület kezdeményezésére a Róbert Károly út – Váci út kereszteződésének környékéből Göncz Árpád városközpont lett. Ez a gesztus nem jár lakcímváltozással, legfeljebb táblacserékkel – ellentétben azzal a Bagdy Gábor és Szeneczey Balázs főpolgármester-helyettesek által jegyzett és el nem fogadott előterjesztéssel, amely a Hegyalja út nevét cserélte volna Mádl Ferencre.

Az elutasítás legfőbb oka, amelynek az érintett kerületek vezetői is hangot adtak, a kényelmetlenség volt. Vagyis nem az egyébként csak a Tabán felszámolása után öt közterületből létrejött, autópályafelhajtó-hangulatú utca nevét sajnálták. Pedig valóban kár volna érte, mert az még halványan emlékeztet az egykori Gellért-hegyi szőlőkre. Nem is Mádl Ferenc személyével volt a gond, ezt még a liberálisok által indított aláírásgyűjtők is hangsúlyozták. Egyszerűen csak nem akarták a sok macerát, az okmánycseréket, a bosszankodó civileket, a félreértéseket. Mint ahogy országszerte még 20 évvel a rendszerváltás után is lehetett találni Lenin vagy Vörös Hadsereg utat, amelytől hasonló okokból nem szívesen váltak meg az ott lakók.   

Aki ezután a térképre akar írni egy nevet, valószínűleg csak egy addig névtelen vagy új köztér esetében fogja tenni. Az utcanév-átkeresztelések kétszáz éves kalandos történetének nem valamilyen önkény, hanem valószínűleg a fenyegető bürokratikus ügymenet fog véget vetni.

Fotók: Fortepan