2017. március 13. 11:37

Március közepén a fővárosban nem csak a szabadságharc dicső napjáról illik megemlékezni, hanem a 10 évvel korábbi szörnyű jeges árról is. Összeszedtünk néhány történetet: ki merre járt azokban a napokban.

Írta: Viczián Zsófia Fényképezte: Viczián Zsófia, nyitókép: Manda.

 

Idén megtudtuk, hogy milyen az a jeges ár: a Tiszán hajókat sodort el, tört össze, egy embert csak helikopterrel sikerült kimenteni. A természet roppant ereje ellen védekezni ma már több eszközünk van, de 1838-ban, amikor az időjárás szerencsétlen konstellációja miatt elérte a fővárost az ár, ott többségében csak vályogházak és fa ladikok voltak.

A valaha mért legnagyobb vízállást hozó árvíz történetéről, okairól számtalan helyen lehet olvasni; és egészen kiváló térképeink is vannak arról, hogy mi minden állt a szörnyű márciusi napokban víz alatt. Az alábbiakban azt próbáljuk néhány történeten keresztül felidézni, milyen lehetett résztvevőként, szemtanúként benne lenni a bajban.

1. Vörösmarty a háztetőn

Talán kevéssé köztudott, de Wesselényi Miklós állandó eposzi jelzője, az „árvízi hajós” Vörösmartytól származik. Egy drámai hangulatú versének címe ez, amelyben a város összeomlásának sokkoló élményét ragadja meg. 

Vörösmarty piarista diákként, majd tanítványait kísérő házitanítóként már többször is járt és lakott Pesten, de a város állandó lakóhelyéül csak az 1820-as évek közepétől vált. 1830-ban barátja és fő segítőtársa mellé költözött a Lipót (ma Váci) és Kalap (ma Irányi) utca sarkára, az úgynevezett Jankovich-házba. (Akkoriban a legtöbb pesti háznak még külön neve volt, az építtető vagy tulajdonos után.) Szegényes bútorzatú lakása ajtaján mindig egy palatábla függött: ez volt a korabeli üzenőfal. Itt született a Szózat is. Gyakran járt át Fáy Andráshoz, annak Kalap utcai házába, amely egyúttal a kor fontos irodalmi szalonjaként is működött. 

A bajban is együtt voltak. Hatvany Lajos így emlékezik meg erről: „Amint e roskatag, sárga házak emlékét magam elé idézem, az ablakok mögött nem az alkotó írások vagy szerzőik hűlt helyét, hanem azt az ablakot keresem, melynek kitárt szárnyai közül az 1838-as árvíz idején egy létra ereszkedett alá, hogy annak fokain Vörösmarty lépdeljen nagy óvatosan a Fáy-ház tetejére. Ott rostokolt a csúf márciusi szélben-esőben Fáyékkal együtt reggeltől délutánig, amíg végül a mentőcsónak el nem jött értük. Már esteledett, amikor a menekülők a vizek vad özönének megannyi medrévé vált utcákon keresztül, a Ludovica táján szárazföldet értek.” 

Sokak – nagyjából tízezer ember! – számára nyújtott ekkoriban menedéket az alig néhány éve álló masszív Ludovica épület. Sőt, még a következő télen is szükségszállásként használták azok, akik az áradás következtében hajléktalanná váltak. (Falán ma emléktábla is olvasható erről.) Vörösmartyék amint tudtak, továbbálltak Pécelre, Ráday Gedeonhoz. Ekkor született az Árvizi Hajós vers is, amit, szintén Hatvany Lajos szerint a következő szavakkal nyújtott át a költő a szintén Pécelre húzódott gyönyörű színésznőnek, Laborfalvy Rózának: „Rozikám, hoztam magának valami szavalni-valót.”

2. A Károlyi család titoknoka

Az 1820-as években nem csak Fáynál, hanem az Üllői út és a Három pipa (ma Erkel) utca sarkán is működött egy fontos irodalmi szalon. A házat Pollack Mihály tervei alapján építtette fel a Károlyi György (később majd Ybl tervei alapján emelnek rá emeletet, ma ebben a formájában látható). Itt kapott tágas szolgálati lakást a gróftól Bártfay László, és neje, Mauks Jozefin is. Otthona hamarosan a Kisfaludy Károly nevével fémjelzett Auróra kör kedvelt találkozóhelye lett. Aki a korban számított, mind ide járt, ez volt a magyar kultúra – és nyelv – formálódásának fontos pesti helyszíne, ebből alakult meg később a Kisfaludy Társaság.

Bártfay maga is írogatott, feljegyezte a társasági élet eseményeit, régiséget is gyűjtött. 1838 március 13-án, mint oly sokan a pesti elitből, ő is színházba ment. Az előadás azonban félbemaradt, a harangokat félreverték, betört a víz a belvárosba az átszakadt gátnál. Bártfay Wesselényivel együtt indult haza, de a gróf aztán amint lehetett, menteni indult. Bártfay még viszonylag könnyen hazajutott, de másnapra, miután hajnalban a soroksári gátat is áttörte a víz, az egész környék víz alá került. Gyorsan kellett cselekedniük: a Károlyi család levéltára volt rájuk bízva. Sietve összecsomagolva ezt még sikerült kimenteniük a vízből (illetve utóbb még hajókon elszállítani is), azonban a saját írásait, gyűjteményét, lakását már elsodorta az ár. A házat is el kellett hagyniuk, átköltöztek a Károlyiak Egyetem utcai palotájába, ahol több száz hasonló menekült is meghúzta magát a vészterhes napokban. Az irodalmi szalont idővel újraindult, de az Üllői úti házba többet nem tértek vissza.   

3. A gróf elemében

Az árvíz eseményeinek legjobb tanúja persze Wesselényi Miklós, aki nem csak tevőlegesen vett részt a mentésben, hanem utólag lebilincselő stílusban meg is írta naplójában az árvíz napjait. „A Kígyó-utcát már csaknem egészen víz alatt találtam, előbb térdig, majd övig gázolva haladtam s megtérni már nem akarván, nyakig érő vízben értem a város-piacra, hol egy ladikot sem találtam” – így indult március 14-én a napja. „Ezen sikernélküli fürdésből visszajővén, alig léptem szárazra, midőn minden ruhám testemre kezdett fagyni s míg Helmeczyhez értem (Trattner-Károlyi-házban, alig egy pár száz lépésre), már jégkéreg borított. Kénytelen voltam itt levetkőzni s egy darabig mulatni, míg dermedő tetemim valamennyire felengedtek. Ha lábamon lévő sebeim arra nem kényszerítenek — gondolom — erőt tudtam volna a hidegben venni. Haza küldtem köntös és felsőruha után. Későn érkezett azzal János, mert már egy darabig ladikkal kellett jönnie. Mihelyt felöltözhettem, – csolnakot keresni indultam a Sebestyén-piacra, ott jövő-menő hajókat s temérdek népet találtam.”

Wesselényi nem csak a bejárt útvonalról és a mentés körülményeiről számol be, hanem a résztvevőket is jellemezi egy-két keresetlen megjegyzéssel. Kiosztja például Csekonics bárót, aki a nagy bajban nem az embereket, hanem a lovait próbálta menteni, vagy a nemes urakat és Prónay Albertet, akik a biztos kőházak emeletén pipáztak, a helyett, hogy menteni indultak volna. Még annak is örül, hogy miután evezősei kidőlnek mellőle, talál újakat, akik ugyan kissé ittasak, de így legalább jobban bírják a szörnyű látványt: „hajósaim mind gajdosak voltak, józanon bajosan mertek volna oly helyekre menni, honnan kellett gyakran a szerencsétleneket kihozni”. Fontos neki az adott szó is: akinek megígéri, hogy visszajön érte a következő körben a hajójával, azt ki is hozza, sok kockázatot vállalva is. Sőt, azt is megjegyzi, hogy igazából a vészhelyzetben hihetetlen módon elemében volt: „Mindezen rémítő jelenetek közt, melyeknek eddig a hullámok tetején közepette voltam, számtalan keservet és gyötrelmet, de sok édest és mennyeit éreztem; általában pedig meg kell vallanom, így veszélytől és borzalmaktól körülvéve érzettem, miszerint ily helyzet s ily munkásság elemem. Fejemet tisztábban fontolónak, véremet nyugodtabban folyónak s inaimat erősebbnek talán soha sem éreztem.”

Wesselényit egyébként finoman szólva nem kedvelte a rendszer (a Habsburgok), per folyt ellene, 1840-ben el is ítélték. Egy ideig a budai Várban lévő legendás börtönből nézhetett le Pestre: ahol a letarolt vályogházak helyén csendben megindult az árvíz utáni újjáépítés.


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó