„Mondtam, hogy a felépítményre vigyázni kell!” – áll a karikatúra alatt a felirat, amelyet Kaján Tibor készített még a nyolcvanas években. A rajzon Marx felemelt kézzel a Nyugati téri felüljárót tartja. Ma már persze némiképp magyarázatra szorul az egész: sem az alap és felépítmény filozófiai terminusai, sem a tér egykori névadója, Marx nem ismerős egy egész generációnak. 

Sőt, sokan a kínos sztorit sem ismerik: első nekifutásra a két oldalról épített híd középen jelentős szintkülönbséggel ért össze, így vissza kellett bontani. (De a kapcsolódó városi legenda –bár romantikus – sem igaz: nem lett öngyilkos a tervezője, sőt utóbb olyan megbízásokat is sikerrel teljesített, mint a kőröshegyi autópálya-völgyhíd.)

A híd 1981 óta ott feszül, a magasban keresztezve a körutat, zavartalan áramlást biztosítva így az észak-déli forgalomnak. Építésének ötlete már 1972-ben felmerült, amikor prognosztizálhatóvá lett, hogy a következő tíz évben jelentős gépkocsiforgalom-növekedéssel kell számolni Budapesten. Pedig hol volt az a maitól! „A felüljáró a mostani állomásépület mentén ível majd a Bajcsy-Zsilinszky útra, hogy a gépkocsik ne zavarják a Váci út elején levő lakóházak lakóinak nyugalmát” – szólt a Népszabadságban ismertetett terv, de mintha ez sem sikerült volna teljesen. 

Mindenesetre mi már úgy nőttünk föl, hogy ott van. Ahogy fiatalkorunk egyik kedvenc csokireklámja mondta: ronda, de finom – hát ez is csúf, sőt a környezetét is hazavágta, de kétségtelenül hasznos, és jelentékeny segítséget nyújt a belvárosi autózásban. Így tehát érthető, hogy kisebb infarktuson estek át azok, akik az aktuális délutáni csúcsban ülve a rádiós hírekben meghallották a tegnapi hírt: elbontanák ezt a hidat. Sőt, ha már benne vagyunk, a nagyjából tíz évvel korábban megépült Rottenbiller utcait is (igaz, ezt kiváltaná egy aluljáró).

Könnyű lenne azt mondani, ahogy azt sok híradás is sugallta, hogy itt egyszerű esztétikai probléma miatt áldoznák be az észszerűséget. Egyébként van az a helyzet, amikor ez is elegendő érv lehet – és az Eiffel-féle Nyugati pályaudvar meg annak környezete éppen ennek a határán mozog.

(Fotó: Fortepan)

Kádári felfogás

De valószínűleg ennél azért többről van szó. A Kádár-korszak ugyanis nemcsak esztétikai elveiben, hanem a városról, a városi térben való mozgásról alkotott elképzeléseiben is nagyon más volt, mint amit napjainkban gondolunk. Az egyik, mára már meghaladott premissza például az volt, hogy ha valahol metró jár, ott meg kell szüntetni a villamost: az emberek majd lesznek szívesek lemenni a föld alá. Így számolták fel a Kossuth Lajos utca – Rákóczi úti nyomvonalat, az Üllői út viszonylatait, és így szűnt meg a Bajcsy-Zsilinszky út villamospályája is.  

A másik alapelv az volt, hogy minél szabadabbá kell tenni az autók áthaladását a városon. A BAH-csomópont (szintén egy felüljáró) megépítése után vált egyértelművé, hogy a Belváros lényegében egy soksávos autópálya-felhajtóként funkcionál ezután, ahol az ország különböző pontjairól befutó utak találkoznak. Az, hogy ez mennyire teszi tönkre a történelmi környezetet, és hogy lesz-e kedve bárkinek is ezek után ott gyalogosként sétálni, senkit nem érdekelt: a város pedig a mai napig nyögi ezt az örökséget. És ha így vesszük, tényleg igaz a legtöbb beszámolóban a miniszterelnöknek tulajdonított szókapcsolat: ezek a „kommunizmus örökségei”. 

Budapesten a 2000-es évek elején kezdődött el érződni, hogy ezt a gondolkozást meg lehet haladni, hogy újra vissza lehetne adni a gyalogosoknak a köztereket. Az elmúlt tíz-tizenöt évben megjelentek újra a zebrák, a forgalomcsillapított szakaszok, a bicikliutak, prioritás lett a kötöttpályás közlekedés. Ez, a volán mögül nézve, elég aggasztó: a mind jobban visszaszorított autós közlekedés állandó dugókkal jár, és csak kis mértékben sikerült megvalósítani azt, hogy e lépések hatására tömegek tegyék le a kocsit, és váltsanak tömegközlekedésre vagy gyaloglásra. De ettől még az irány jogos, sőt üdvözlendő. 

A most felröppent tervek tehát ebbe a folyamatba illeszkednek. A Nyugati téren egy szintben megépített csomópont lehetőséget teremtene a villamosközlekedés visszaállítására, mi több, villamosvonalak összekötésére (aminek terve időről időre felbukkan). Maga az ötlet sem egészen új egyébként, már évekkel ezelőtt felbukkant, amikor a tér megújítását tervezték: de végül nem is nyúltak hozzá. A Rottenbiller utcánál, úgy hírlik, a föld alá vinnék a forgalmat, itt tehát a szintben eltolt megoldás megmaradna. Az, hogy ennek a kivitelezése milyen káoszt okozna, el se merjük képzelni. És itt valahogy az esztétikai és gyalogosforgalmi szempontok sem tűnnek olyan hangsúlyosnak, mint a Nyugatinál.

Az ördög a részletekben van – e közhellyel várjuk kíváncsian a folytatást.

Nyitókép: ​(Fotó: Fortepan)