Van egy különleges épülettípus, amely csak néhány évtizedig élte virágkorát a városi építészetben: a villa. Első reprezentánsai a XIX. század közepén jelentek meg a nagyvárosok peremén, amikor az urbanizáció vonzása már a centrumokhoz való közelséget kívánta meg, de ugyanakkor érződni kezdett az urbanizáció taszítása is: a por, a tömeg, a fertőzésveszély.

A villa nem kastély, de nem is egyszerű családi ház. Afféle városi térbe átírt udvarház: minden megvan benne kicsiben. A park helyett kert, az udvarra nyíló reprezentatív terek helyett inkább emeleti termek, a cselédség elhelyezésére szánt melléképületek helyett a tetőtér vagy az alagsor szolgálati lakásokkal való beépítése. Ami kezdetben közös: az időszakos, általában tavaszi-nyári, esetleg kora őszi használat pihenési célzattal. (Később ez megváltozik, a villák a XIX. század utolsó évtizedeitől már gyakran állandó lakhelyül épülnek.)

A villa nem arisztokratikus hely, hanem ízig-vérig polgári épület. És mint ilyen, alkalmas terep az újdonságok, az új stílusok és technikai megoldások kipróbálására. A villa ráadásul akarva-akaratlan épületek között áll, nem önmagában, mint a kastély – így az egyes házak rímelnek, felelnek is egymásra.

Budapesten az első villák a reformkorban jelentek meg a Svábhegyen és Zugligetben – tudhatjuk meg a kötetből is, Halász Csilla tanulmányából –, de hamarosan felzárkózott a pesti oldal is. A Városligeti fasor mentén, már a várostervezési koncepciót követve jelöltek ki erre a célra területeket. Az 1870-es évektől épült ki a Sugárút (ma Andrássy út) külső szakaszának kiépítése is, és ekkortól vált elegáns építési területté a Városliget környéke is.

Lechner Ödön az 1890-es évektől kapott ilyen megbízásokat: ma is áll épülete Szabadkán, Kolozsvárott és a fővároshoz közelebb, Pécelen is. És két csodálatos villával büszkélkedhet Budapest is, amelyeken ma is megakad a járókelők szeme, anélkül is, hogy tudnák, kinek a tervezőasztalán születtek e házak. A villák nem állnak messze egymástól, egyikük az Ajtósi Dürer soron (a 25/a szám alatt), a másik pedig a Hermina út 47. számú telkén áll. Mindkettő a Városligetre néz, amelyre ekkoriban, a századforduló környékén az egész ország is a tekintetét vetette a millenniumi ünnepségek miatt.

Nyitókép és fenti kép: a Zala-villa (Fotó: Kozics Júlia)

Az előbbiről, amely mozgalmas térformálásával, míves kerítésével, homlokzati domborművével hívja fel magára a figyelmet, Zala-villa néven találunk további érdekességeket a könyvben. Megrendelője ugyanis az a Zala György volt, aki a szobrokban gazdag XIX. század végi korszaknak az egyik legjelentősebb művésze volt: ő formázta meg például Andrássy Gyula és Tisza István Kossuth téri szobrát, Aradon a Szabadság-szobrot, a Millenniumi emlékmű több alakját (a hét vezért és Gábriel arkangyalt) vagy Erzsébet királynét (a szobor kalandos sorsáról itt olvashat többet oldalunkon).

Az épület eredetileg kettő, egy kisebb és egy nagyobb műtermet is magában foglalt: sajnos a nagyobbikat, a közel 200 négyzetméteres, óriási üvegablakon át természetes fényben úszó műtermet még a II. világháború előtt lebontották. De az épület más tekintetben eléggé jól őrzi az egykori megjelenését. Merüljünk csak el a részletekben! Kezdve a kerítés finoman ívelő mintázatával, a pilléreket díszítő színes pirogránit díszekkel. Nézzük végig egyenként az ablakokat, az azokat keretező díszítést, a finoman kidolgozott rácsokat! Időzzünk el Zala György ebédlőablak feletti mozgalmas frízében, amelyet a Lechner Ödönnel annyi közös értéket együtt megalkotó Zsolnay-gyár kivitelezett. Jó, ha kibámészkodjuk magunkat kívülről – be valószínűleg nehezen jutnánk, hisz jelenleg Líbia nagykövetsége működik itt, meg aztán felesleges is volna: a belső tér berendezése sajnos már rég nem az eredeti.

A Sipeki Balás-villa és részletei (Fotó: Ludmann Mihály) 

(Fotó: Ludmann Mihály) 

Kicsit tovább sétálva a Városliget mentén hamar szemünkbe ötlik a másik Lechner alkotta villa, amelynek viszont a belső terei is megismerhetők. A Hermina út 47. szám alatti Sipeki Balás-villában ugyanis ma a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Székháza működik. Az 1905 és 1907 között épült ház eredetileg Sipeki Balás Bélának készült. Ha nem tudnánk, hogy Lechner-alkotással állunk szemben, akkor is éreznénk: kivételes szellem hozta létre ezt a – sajnos nem éppen jó karban lévő – épületet. Ami elsőre szembetűnik, az az aszimmetrikus, mozgalmas homlokzat és a káprázatos üvegborítású télikert. A homlokzat le nem mállott részén finom díszítőelemek tűnnek a szemünkbe, és jellegzetese lechneri jel az is, hogy a tető is gazdagon kidolgozott, izgalmas látvány.

Az épület belülről is csodát rejt: belépve hamarosan feltárul a tágas hall, az egykori társasági élet színhelye. A lépcsősor oszlopai és a kandalló díszítése is ezerféle színben játszik: ezt az igazi világraszóló újdonságnak, a Zsolnay-gyárat világhírűvé tevő irizáló eozinmáznak köszönheti. Az egész épület egy nagyvonalú kor nagy reményű alkotása, a magyar építőipar virágkorának hű lenyomata. A megtalált magyar formakincs és ugyanakkor a technikai újdonságok, a modernitás érvényes együttállása a válasz egy olyan kihívásra, amelyre ma is keressük a jó feleletet.

Lechner budapesti bérházairól szóló cikkünket itt találja.

***

A Lechner összes című kötet kiadója a Látóhatár Kiadó, szerkesztője: Halász Csilla, szerzői: Halász Csilla, Ludmann Mihály, Viczián Zsófia – a pestbuda.hu szerzői.