2018. január 8. 07:43 | Írta: pest buda

Mire jó a fenyő békeidőben? Arra, hogy az angolkertben szép facsoporzatot alkosson. És a háborúban? Hát hídcölöpnek. Egy tanulságos történet a Margitsziget múltjából, fákról szóló sorozatunk újabb fejezeteként.

Írta és fényképezte: Viczián Zsófia; Archív képek: fortepan.hu

 

Ilyenkor télidőben különösen is kedvesek nekünk a fenyők: a sok kopár ág közt jólesik látni egy kis zöldet. Ha többféle árnyalatra is vágyunk, érdemes a Margitsziget déli csücskén sétálni, ahol sokféle fenyőt és más örökzöldeket is megcsodálhatunk.

Ha nincs a világháború, egész jelentős, tekintélyes méretű fákból álló fenyvesben sétálhatnánk. A történelem azonban a fák életében is tragikus fordulatokat hozott. Nem csak itt: Magyarország egész területéről elmondhatjuk, hogy sok helyen azért nincsenek idős fák, mert a II. világháborúban és az utána következő években a szükség úgy hozta, hogy kivágták őket, főleg tüzelőnek, de olykor építőanyagnak is. (Erre egyébként a budapesti fasorok történetében korábban is volt példa.)

Az angolkert szoliterfái

Építőanyag lett a margitszigeti fekete fenyőkből is. Történetük még a XIX. század első felére nyúlik vissza. József nádor, a kor divatját követve, egy angolkert vagy más néven tájképi kert kiépítésével bízta meg kertészét, Tost Károlyt. A sziget akkoriban még sokkal kisebb és karcsúbb képet mutatott. Nagyjából a mai sportcentrum helyén egy kis, különálló sziget állt, és a Duna budai ága is sokkal szélesebb volt.

Tost a kertépítés vonatkozó elveit követve nagyobb füves területeket, illetve azokat keretező kisebb facsoportozatokat hozott létre. Az egyik ilyen fekete fenyőkből állt, amely határozott, sötét foltot alkotott a kompozícióban.

A fekete fenyő manapság nem tartozik a legmelegebb hangon emlegetett fafajok közé – főleg azért nem, mert az 1960-as-70-es években kissé túlzásba vitték a telepítését Magyarországon, azt gondolva, ez lesz a kopár területek befásításának ideális megoldása. Bár ma az erdőterület kb. 4 %-át ez alkotja, kezdenek kiütközni a vele kapcsolatos problémák: sokfelé éppen az utóbbi években száradtak ki sorra a fekete fenyők, egyrészt a változó éghajlati feltételek, másrészt a fertőzések miatt. És a gazdasági hasznosíthatósága sem nagyon igazolódott, és ráadásul elég agresszív új fajként sok kárt okozott az őshonos, olykor védett növényfajoknak is.

No de mindezt az 1800-as évek derekán még mind nem tudták, a fekete fenyő ugyanolyan egzotikus, újonnan telepített, egyébként dél-európai fajnak számított, mint a többi dendrológiai különlegesség. Szívesen ültették hát szoliterként (azaz kontrasztos ellenpontként, magányosan a gyep közepére) vagy éppen csoportozatként. Megtaláljuk így a gödöllői Grassalkovich kastély parkjában is, Keszthely mellett pedig csodálatos feketefenyő-fasort is megcsodálhatunk. Akkoriban még nem tudták róla, hogy egyébként a homokot jól megköti (pedig erre Magyarországon igencsak sokfelé szükség volt), és hogy jól bírja a meszes, köves talajt is. Pláne nem tudták, hogy a szennyezett városi levegőt is elképesztően jól tűri (fenyők közt a legjobban).

A romos Buda, háttérben a cölöphíddal

Ember sors, fenyő sors

Minden jól indult tehát a szigeten: a fekete fenyők az egykori nádori nyaralótól délre, a főút mellett kaptak helyet. Az 1800-as évek végén már szép, sötétlő csoportot alkottak. A fenyves a Ferences rendi templomromtól a későbbi Casino-ig húzódott.

Aztán jött a II. világháború. A szörnyű ostrom egyik szörnyű alfejezete volt a Margit-szigeten zajló elkeseredett harc a szovjetek és a német haderő közt. A szigetre hídon ugyebár már nem lehetett bejutni: 1944. novemberében a pesti szárnyát robbantották fel (600 halálos áldozatot követelve), 1945 januárjában pedig a budai is a megszűnt, csak a pillérek maradtak viszonylag épen a Dunában. Viszont iszonyú kemény tél volt akkor, 1945 januárjában, így a Duna annyira befagyott, hogy néhány héten keresztül harci járművek is ki-be hajthattak rajta.

A harcok után az egyik legfontosabb stratégiai feladat az volt, hogy helyreálljon az összeköttetés Pest és Buda közt. Ehhez pedig éppen kapóra jöttek a fenyők. 1945 márciusában négy kivételével az összeset kivágták (egyes adatok szerint harminchat egyedet): szép, vastag, egyenes törzsük volt, s a különösen gyantás fekete fenyőről tudni lehetett, a vizet is jól bírja. A Dunán cölöphíd készült, melyet a fővárosaik azonnal Mancinak neveztek el (a Margit név után).

Elnézve a régi fotókat a híd azért valószínűleg csak részben készült a margitszigeti fákból. Valószínűleg ezekből ácsolták meg a vízben álló részeit. A járófelület és a korlát már megmunkált fából készülhetett: egy visszaemlékezés szerint az ostromban megsérült környékbeli házak gerendázatát bontották ki erre a célra, malenkij robotra összefogdosott munkaerő segítségével.

A cölöphíd élete nem volt hosszú: 1946. január 11-én egy jégzajlás elsodorta. Tavaszra egy gyalogos pontonhíddal pótolták, melyhez valószínűleg felhasználták a jégzajlás után megmaradt faanyagot – így a margitszigeti fenyők még néhány évig, a Margit híd 1948-as megnyitásáig itt szolgáltak tovább építőanyagként.

A margitszigeti feketefenyők ma

Margitsziget ostrom alatt és után

Bercsek Péter (a Margit-sziget egykori főkertészének) könyveiből képet kaphatunk a háború utáni állapotokról. „1944 őszén a magyar és a német hadvezetés igénybe vette a szállodák és vendéglátóhelyek épületeit, légvédelmi egységet telepítettek, futóárkok, védelmi állások épültek. A sziget mindenáron való megtartására törekedtek.” Aztán 1945 januárjából lezajlott a több napig tartó véres ütközet. Az épületek nagy része megsérült, megsemmisült, de a fák se jártak jobban: amelyik útban volt, azt egyszerűen derékban elvágták. A több ezer becsapódó tüzérségi gránát és lövedék nyomai soká látszottak a törzsükön.

„A szigeten lakó Kunsch Antal főkertész személyes közlései, feljegyzései, valamint könyvtári dokumentumok alapján képet lehet alkotni az ostrom utáni állapotokról. Szétszórtan hadifelszerelések és emberi maradványok, bombatölcsérek és lövészárkok lesújtó látvány tárult a túlélők szeme elé és a harcok múltával fosztogató bandák folytatták a károkozást. Kezdetben a jégzajlásos Dunán a Sziget szinte megközelíthetetlen volt. Az itt lakók ellátását a vadaskert maradvány állatai és Fekete Antal, a Fővárosi Vízművekdolgozója oldotta meg. A Margithíd pilléreire, Pest és Buda ideiglenes közmű kapcsolata érdekébe, úgynevezett kábelhíd épült, amin a szigeti vízhálózat szakembere hátizsákos beszerző utakra átjárhatott. Később, jégmentes időszakokban csónakon szállítottak élelmet a dolgozóknak.”

Az újjáépítés hamarosan megkezdődött, a növényeket is pótolni kezdték. A kivágott fenyőfák helyére, a megmaradt négy mellé az ötvenes évek elején újra fekete fenyőket ültettek. Mára ezek is szép példányokká fejlőttek, tisztelettel veszik körül a nagy idők 2-2,5 méteres törzskörméretű tanúit. A feketefenyő-liget a közelmúltban díszkivilágítást is kapott.

A margitszigeti fekete fenyő csoportozata ma már több, mint egy szép tájkerti részlet. Arra emlékeztet: emberek, fák, mind a békében érdekeltek.


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó