2018. január 29. 20:57 | Írta: pest buda

Érdekes korszak az 1960-as évek a magyar kultúrában: már nem a szocialista realizmus az egyetlen elviselt művészeti irányzat, a cenzúra tűrőképessége nagyobb, és több területen is tapasztalhatók az oldódás jelei.

Írta és fotózta: Ludmann Mihály; nyitókép: MTI

 

Nagyszabású kiállítást láthatunk a Magyar Nemzeti Galériában, ahol a rendezők arra a lehetetlen feladatra vállalkoztak, hogy széleskörűen, átfogó jelleggel bemutassák a hatvanas évek magyar művészetét, 1958 és 1968 között.

A vállalkozás egyik nehézsége, hogy bár az ekkor alkotók életműve már szinte teljesen lezárult, azonban ennyi idő nem elég a rálátásra, nem elég arra, hogy a valóban korszakos teljesítmények elváljanak a jótól vagy középszerűtől. Ez ellen nincs mit tenni, még akkor sem, ha vannak olyan festők, akiknek az életműve feldolgozott, a szakmai sajtó, a kritika által elemzett és felmagasztalt. Az utókor dönt, de néhány évtized nem elég, néha csak száz év múlva hullanak ki a kor sztárjai és a műveik a múzeumi raktárak mélyére kerülnek.

Ez a szelektálás különösen igaz az elmúlt 150 évre, hiszen a művészet szerepe is megváltozott, jelentősen megnőtt a festők és ezzel együtt a művek száma is. Az érdekes mint esztétikai kategória Hegel megfogalmazása szerint fontosabbá vált, mint a művészetnek a világ megismerésében betöltött szerepe.

Honnan hová? És tovább?

Az az évtized, amelyben a kiállított alkotások születtek, a magyar kultúrában valóban érdekes korszak volt. A forradalom utána a cenzúra nagyobb tűrőképessége, a hidegháború utáni enyhülés, Picasso Nemzetközi Lenin-békedíjjal való kitüntetése 1962-ben, a szocialista realizmus mint művészeti szemlélet egyedüliségének a feladása, az „aki nincs ellenünk az velünk van” Kádár János által megfogalmazott népfrontos gondolata mind az oldódás jelei voltak.

A magyar festészetben ez azt jelentette, hogy azok az alkotók, akik kitérőt tettek 1948 és 1958 között, visszatalálhattak az elhagyott útra, mint Barcsay Jenő. A harmincas években egy konstruktív, dekoratív színfoltokkal és széles kemény kontúrokkal alkotó festői világot teremtett. A festő 1945-ben Szőnyi Istvánnak köszönhetően a Képzőművészeti Főiskolán a művészeti anatómia tanára lett, 1953-ban megbízták e tárgyú könyvének megírásával, amiért Kossuth-díjat kapott. Közben folytatta konstruktív kísérleteit, amiből monumentális mozaiktervek születtek. Főiskolai működésének köszönhetően lényegében szinte kihagyás nélkül folytathatta onnan, ahova korábban eljutott.

Barcsay Jenő: Asszonyok, mozaikterv, 1949

Barcsay Jenő művei az első teremben láthatók. A látogató érdeklődve olvassa el a feliratokat a teremben a képek mellett, amelyekből megtudhatjuk, hogy a festő 1900-ban Romániában született, Katona (Catina) nevű településen. Jeges Ernőről kiderül, hogy Szerbiában, Kassák Lajosról, hogy Szlovákiában született – egyikőjük sem Magyarországon. Az egyszerű látogatóban, főleg, ha külföldi, felmerülhet a kérdés: vajon miért jött Magyarországra ennyi szerb, román, szlovák művész? Sokan jogosan gondolhatják ugyanis, hogy az érintett művész ahhoz a nemzethez tartozik, amelyet – tévesen – megneveznek.

Nem csupán ezen a kiállításon tapasztaljuk azt a nem kívánatos gyakorlatot, hogy a magyar kultúra Magyarországon született nagy alkotóiról azt állítják: más állam a hazájuk, gyakran olyanok, amelyek a születésükkor még nem is léteztek. Holott a látogatót, aki tájékozódni jön a kiállításra, a téves állítás – a történelem semmibe, vétele vagy ha úgy tetszik, meghamisítása – nagymértékben félrevezetheti.

Római iskolások és a posztnagybányaiak a szocreál művészetben

Barcsayhoz hasonlóan Domanovszky Endre stílusa is folyamatosan változott. A Római Iskola klasszicizáló világából eljutott az expresszív festésmódhoz és a monumentális falképekig, ahol a szocreál csak témaválasztásában befolyásolta, de kitűnő kompozícióinak és a monumentalitás iránti érzékének köszönhetően ez szinte észrevétlen a stílusában. Barcsay kollégájaként 1945-ben ő is a Főiskola tanára volt. Az ember sorsát sok minden befolyásolja, és nem mindig döntő szempont a szakmai színvonal.

Jeges Ernő 1931-1934 között a római Collegium Hungaricumban dolgozott. Hazatérve nagyszerű templomi képek sorozatát alkotta meg. Ez is szerepet játszott abban, hogy 1946 után nem kapott állami megbízást, és bár alapítója volt a szentendrei művésztelepnek, 1947-ben az ottani műtermét is elvették. Szánalmas a két kiállított képe, árnyéka egykori önmagának, amit itt fel tudott mutatni. Az egyik A szénelosztó építése Komlón, a másik Május 1-je Komlón, mind a kettő 1953-ban készült.

Jeges Ernő: Május 1. Komlón

A posztnagybányaiak gazdag és realista festészeti hagyománya beleillett a szocreál világába, annyi módosulással, hogy témaválasztásukban kénytelen-kelletlen igazodtak az elvárásokhoz. A kiállításon látható Bernáth Aurél képe, Az ipari munkásság és a sport című 1952-53-ban készült. Ezen azt láthatjuk, hogy összetéveszthetetlenül bernáthos a színvilága, nem jobb és nem rosszabb, mint más festménye.

A modernizmusnak nevezett művészet megjelenése

A kiállításon külön termet kapott a modernizmus újrafelfedezése, ami különösen a hatvanas évektől valóban fontos színfoltot eredményezett a magyar művészetben. Ez nagyon határozottan megjelent az építészetben, az ipari formatervezésben és kevésbé markánsan a képzőművészetben.

A festészetben, bár a szocialista realizmus kezdett parttalanná válni, volt egy kemény korlát, a három T, tehát a Támogatott, a Tűrt és a Tiltott, de az első kettőbe is sok minden belefért. Ami tilos volt, az a párt vezető szerepének, az egypártrendszernek, a marxizmus-leninizmusnak a megkérdőjelezése, de tilos volt a trianoni határokon kívül élő magyarok sorsával való foglalkozás is. De miért is tenne ilyet egy festő? Portrékat, figurális képeket, szép tájakat jelenít meg, ahol távolban egy gyár épülete látszik vagy a téesz traktorja, esetleg csendéletet fest. Az már nem volt baj, ha ezt kissé konstruktívabban tette, hiszen az akadémikussá váló kubizmus már a Főiskolán is jelen volt Kmetty Jánosnak köszönhetően.

Klimó Károly: Portré és Reggeli készülődés c. képe

Klimó Károly két festménye jól mutatja ennek a világnak a jellemző arculatát. A hatvanas években kialakult egy akadémikus művészet, amely annyiban hasonlított a száz évvel korábbihoz, hogy művességre és képi tökéletességre törekedett, tehát az esztétizáló attitűd hangsúlyosabb, mint a világról való gondolkodás. Ezért azt láthatjuk, hogy az igényes festői művek nagyon hasonlóak. Azért voltak olyanok, akik kiérdemelték a Tiltott kategóriát, mint például Korniss Dezső, aki 1908-ban Besztercén, Magyarországon született (szemben a kiállításon olvasható felirattal, miszerint Romániában született) és 1945-1948-ig a Főiskolán tanított, azonban Miróhoz közel álló absztrakt-szürrealizmusa nem öltött szocreál jelleget, ezért gyakorlatilag 1949-től a művészeti életből száműzetett és csak épületdíszítő feladatokat kapott néha.

Egy új generáció kellett ahhoz, hogy a modernizmus némileg színesedjen. Ebben nagy szerepe volt az 1958-ban megalakult Fiatal Művészek Stúdiójának, ahol a nyugati utaknak és az onnan bekerülő katalógusoknak, könyveknek köszönhetően új festői kísérletek jelentek meg, egyfajta versengés is kialakult, hogy ki tud valami újat és akkor meghökkentőt mutatni. Mint például Lakner László, aki Bernáth Aurél tanítványa volt, de a kollázs, a realizmus és Max Ernst szürrealizmusa is formálta festészetét.

Ekkor szabadult ki a szellem a palackból, és egy sokszínű, de fáziskésésben levő globális képzőművészet született – a rendszer a ’70-es években már ezt is eltűrte. Néhány tabu maradt, mint a rendszer legitimációja, ideológiai alapja, szövetségi rendszere. A változást jól mutatja, hogy Vasarelynek 1976-ban Pécsett múzeuma nyílt, Kornissnak 1980-ban a Nemzeti Galéria retrospektív kiállítást rendezett.

A kiállítás fontos része a nemzetközi kitekintés is. Érdekes együtt látni a magyar anyaggal Willi Sitte, Renato Guttuso és Fernand Léger néhány művét.

A tanulságos és sokszínű kiállítás jelentős szakmai teljesítmény. Jó így együtt látni a közelmúlt ismert alkotóinak képeit. A tárlat 2018. február 18-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó