2018. március 15. 09:24 | Írta: Viczián Zsófia

Azt mindenki fújja kisiskolás korától kezdve, hogy mi történt Pesten azon a bizonyos 1848. évi március 15-én. De mi történt azután, a következő években? Mióta és hogyan emlékezünk meg a forradalom napjairól?

Írta: Viczián Zsófia  

 

A forradalomra emlékezni Magyarországon, miután a szabadságharcot leverték, nem lehetett. Sőt, ha mégis megtették, az nyílt lázadásnak számított a fennálló rend ellen. Titokban persze így is sokan megemlékeztek, állítólag sokan hordtak például „csakazértis” Kossuth-szakállt. Az utcákon azonban ilyenkor nem lehetett semmi mozgás, de még a temetőket és templomokat is ellenőrizték ezen a napon.

Tizenkét évvel a forradalom után, 1860-ban nyílt összetűzésre is sor került a rendőrség és a megemlékezésre összegyűlt pesti fiatalok között, sőt, halálos sérülést is kapott Forinyák Géza joghallgató. A következő években már az ő sírja is fontos (titkos) megemlékezési helyszín lett.

A politikai helyzet a kiegyezés után tette lehetővé, hogy már nyíltan is ez elesettekről legyen szó. Közel húsz év telt el – a honvédek közül még nagyon sokan éltek, sokaknak voltak személyes emlékei az eseményekről. Persze kellett az alku: hiszen a forradalom leverője, Ferenc József volt ekkor is az uralkodó. A császár hálószobájának falán állítólag két kép lógott: az egyik Alnoch ezredest ábrázolta, amint épp a Lánchidat próbálja felrobbantani; a másik pedig Hentzi arcképe volt, aki jó néhány gyönyörű pesti épületet lövetett rommá 1849-ben. Szóval a forradalomra és szabadságharcra emlékezni és emlékeztetni ekkoriban nem volt egyszerű.

Félszázados ünneplés a Múzeumnál, veterán honvédekkel, 1898 (forrás: Budapest képarchívum FSZEK)


Végül, már 1898-ban a 48-as törvények király általi szentesítésének napját, azaz április 11-ét fogadták el hivatalos ünnepnapnak. Így aztán létrejött az a helyzet, hogy volt egy hivatalos, az uralkodóhoz lojális, de épp ezért könnyen megalkuvónak bélyegezhető ünneplés, és emellett megmaradt az illegalitás, a szabadságszeretők ellenállása és az ő külön ünneplési, megemlékezési alkalmaik. 

Így ünnepeltek az 1920-as években a Gellérthegyen (forrás: Budapest képarchívum FSZEK)


Egy biztos: a forradalom annyira fontos pillanat a magyar nemzet születésének szempontjából, hogy az ünnep mindig aktuális maradt. Csak mindig egy kicsit más lett a hangsúlyos benne. Az I. világháború előtt a szabadság, önállóság, és az elért eredmények, a polgári átalakulás vívmányai. Utána pedig, a Horthy-rendszerben, a trianoni trauma árnyékában, természetesen a nemzeti gondolat lett a központi. Hivatalosan csak 1927-ben nyilvánították március 15-öt nemzeti ünneppé. A nemzeti gondolat mellett idővel a háborús készülődésre való buzdítás is megjelent az ünnepi beszédekben. Illetve megjelent a háború- és náciellenes gondolat is: 1942-ben a Petőfi szobornál ezért gyülekező tömeget végül a rendőrség oszlatta fel. 

Az 1920-as években még élt néhány honvéd is (forrás: Budapest képarchívum FSZEK)

 

Március 15-e megünneplése a háború után újra fejtörést okozott a hatalomnak. Ráadásul 1948-ban centenáriumi év is volt, úgy, hogy közben a kommunisták kerültek uralomra. Megváltozott tehát a mondanivaló is: a forradalom plebejus jellege, internacionalizmusa lett hangsúlyos. A centenáriumi ünnepség a Kossuth téren, a Petőfi szobornál és a Múzeumkertben zajlott. Az eseményre meghívták Vorosilov marsallt, a Szovjetunió miniszterelnök-helyettesét is. Március 15-én persze az aktuális hatalom lehetőséget kapott az önreprezentációra: Petőfi mellett Rákosi, Lenin és Sztálin képét is körül hordozták ilyenkor. 

Úttörők 1947-ben a Múzeumkertben (forrás: fortepan.hu)

Petőfi szobor kommunista címeres zászlókkal, 1953 (forrás: fortepan.hu)

 

1951-től minisztertanácsi rendelettel újra munkanappá nyilvánították március 15-ét. „Cserébe” más tavaszi ünnepek jöttek: március 21-e, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napja, április 4-e, Magyarország felszabadítása, és március 9-e, Rákosi Mátyás születésnapja.
Az 1956-os események aztán újra nagy jelentőséggel ruházták fel a forradalom emléknapját. Már csak azért is, mert a két forradalom közt sok volt az áthallás, mi több, még a helyszínek is sok esetben egybeesetek. A „márciusban újrakezdjük” is a hatalomra veszélyes jelmondat volt.

Így a következő években csak eléggé fojtott módon lehetett megemlékezni 1848-ról. Az emlékezés élét a Kádár-korszakban utóbb azzal is próbálták elvenni, hogy új ideológiát alkottak a tavaszi ünnepek köré: ez volt a Forradalmi Ifjúsági Napok. Március 15-ét, 21-et, és április 4-ét ünnepelte a Kommunista Ifjúsági Szövetség. Az egyenlőség, testvériség és a „régi rend” megdöntésének gondolata fűzte össze e három dátumot, és így visszavetítve a forradalom hősei is egyfajta „előkommunistaként” voltak ábrázolhatók. 

Harc a nép ellenségei ellen, Petőfi nevében (forrás: fortepan.hu)

1976 márciusában: a Kádár-korszak a megemlékezésben is alkut kínált (forrás: fortepan.hu)


Persze a hamu alatt parázslott a tűz: március 15-e mindig alkalmat adott ellenzéki megmozdulásokra is, a jólfésült megemlékezések mellett, Az 1970-es évektől többször (1972-ben, 1973-ban, majd 1983-ban is) rendőrök oszlattak fel gyűléseket, vertek meg és zártak el tüntetőket.
A szabadságról, nemzeti függetlenségről, a megszálló hatalmak elutasításáról vagy éppen Erdélyről nemigen illett szót ejteni a Kádár-korszak megemlékezésein.

1988-ban a Petőfi szobornál (forrás: fortapan.hu)

 

A rendszerváltó március(ok)on azonban éppen ezek lettek a legfontosabb jelszavak. 1987. december 15-én az MSZMP Politikai Bizottságának határozata már újra nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét. A következő évben még előkerült a gumibot, de 1989. március 15-én az ellenzék már maga szervezte a megemlékezést, amely igazi forradalmi hangulatú demonstrációvá vált. 


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó