Köztér
2018. május 25. 09:04

A költő Vörösmarty téren álló, carrarai márványból készült szobra volt az első róla készült alkotás a fővárosban, felállítására azonban igen sokat kellett várnia a fővárosiaknak.

Írta: Bukovszki Péter

 

Nagy nap volt a főváros számára 1908. május 24-e: azon a száztíz évvel ezelőtti vasárnapon ugyanis évtizedes, viszontagságos készülődés érhetett végre véget. A magyar nemzet egyik legnagyobb költőjeként ünnepelt Vörösmarty Mihálynak egészen addig a napig csak Székesfehérváron volt szobra, Budapesten nem, és bár a kínos tény bántotta a város lelkiismeretét, így is fél évszázad telt el, mire a mulasztást sikerült pótolni. 

A szoboravatást hosszú-hosszú folyamat előzte meg, hiszen a tervezés még 1896-ban kezdődött. Több pályázat és pénzgyűjtő akció után végül csak egy évtizedre rá kezdett kézzelfogható formát ölteni a leendő alkotás. (Mivel akkoriban a szobrok jó része közadakozásból készült, nem városi vagy állami pénzből, így gyakran már az anyagi források előteremtése is éveket vett igénybe.) 

Donáth Gyula (b) és Róna József (j) pályaművei (Vasárnapi Újság, 1902.09.28)

 

A meghirdetett szoborpályázaton számos alkotó elindult, a beküldött pályaműveket a korabeli sajtó közszemlére is tette. A Vasárnapi Újság például két egymást követő számában (1902. szeptember 28. és október 5.) közölte a makettek fényképeit, köztük a győztes műét is, melynek terveit három művész közösen készített el.

Bár a szobor alkotói közül gyakran csak Kallós Edét szokták megnevezni, ő nem egyedül, hanem két társával együtt dolgozott a művön. A 23 tömbből álló haraszti mészkő talapzatot Márkus Géza készítette, a carrarai márványból készült monumentális, több mint három méter magas szoborcsoportot pedig Kallós mellett Telcs Ede. 

Ilyen is lehetett volna a szobor, ha Istók János (b) vagy Ifj. Vastagh György (j) műve valósul meg (Vasárnapi Újság, 1902.10.05.)

A díszbe öltözött tér

Az avatás valódi össznemzeti ünnepély volt, hiszen a főméltóságok, képviselők, tudósok, művészek, iskolás diákok mellett ott volt a költő veje, Széll Kálmán, Wekerle Sándor miniszterelnök és Andrássy Gyula belügyminiszter is, a királyi család képviseletében pedig megjelent József főherceg és felesége is.  

A leleplezési ünnep alkalmára az akkori Gizella (ma Vörösmarty) tér pompás díszt öltött. A Pesti Hírlap aznapi száma szerint „a teret határoló épületekről nemzeti színű zászlók lengtek, az ablakokat szebbnél szebb drapériák díszítették. A park közepén elhelyezett, még lepellel körülvett szobor előtt arannyal szegélyezett pompás bíborbársonyból készült sátor állott, tetején a magyar koronát ábrázoló díszjelvénnyel”, ebben foglalt helyet a főherceg és felesége, Auguszta.

A szobor gyönyörű allegóriája annak, amit a magyarok egykor a költőfejedelem iránt éreztek: Vörösmarty csendesen hallgatja, amint az őt körülvevő, a társadalom valamennyi rétegét megjelenítő alakok legnagyobb művét, a Szózatot szavalják. Ezt a gondolatot a Vasárnapi Újság is megfogalmazta a szobor leleplezéséről szóló beszámolójában, amikor azt írta: „A szobornak minden pontján egy közös érzés, egy közös gondolat csillan meg: a Szózat lelkesítő és bensőséges alapgondolata”.

A márványba foglalt húszkrajcáros

Hogy a szobor felállítása igazán közös, nemzeti ügy volt, azt jól példázza egy anekdota. Eszerint még a közadakozás ideje alatt egy Liszkay János nevű koldus úgy döntött, a maga szerény eszközeivel ő is hozzájárul a szobor elkészültéhez; el is küldte édesanyjától örökölt ezüst húszkrajcárosát, népszerű nevén Máriását a város elöljáróihoz. A városatyák végül úgy döntöttek, a különleges adományt beépítik a szobor talapzatába. Így is lett, s a pénzérme megfeketedve bár, de azóta is ott látható, ahova annak idején elhelyezték.

A koldus által felajánlott érme ma is ott van, ahova egykor beépítették (a szerző felvétele)

S hogy miért bújtatják a szobrot telente műanyagbúra alá? Ennek oka nem más, mint a különleges alapanyag: a carrarai márvány ugyanis hiába gyönyörű, a budapesti fagyokat hosszútávon nem bírná elviselni, ezért van szükség a védelmére. 

A Vörösmarty-szobor tehát immáron száztíz éve hirdeti a művészet összetartó erejét, azt a gondolatot, hogy még nehéz, zivataros évszázadokban is akadnak olyan értékek és olyan személyek, akik és amelyek az együtt élő embereket képesek nemzetté kovácsolni. Márványszilárdságú kapocs ez, s ha megbecsüljük, újabb száztíz év múlva is példát mutat majd utódaink számára.   

A szobor emblematikus eleme a térnek (a szerző felvétele)


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó