2019. április 20. 10:00

Sajnos mostanában inkább a véget nem érő dugóiról, mint gyönyörű gesztenyefasoráról híres a Szilágyi Erzsébet fasor. Pedig a szépen csavarodó, tekintélyes vastagságú törzsek, a tenyérre emlékeztető friss levelek és a kibomlóban lévő csodálatos virágok megérdemlik a figyelmet.

Írta: Viczián Zsófia

Most kell írni a város egyik legrégebbi gesztenyefasorjáról. Most, mert éppen kibomlóban vannak a kis levelek, és már megjelentek a hatalmas rügyek is, amelyek hamarosan csodálatos virágba borulnak. Ahogy (az amúgy a budai zöldövezetben élő) Szabó Lőrinc fogalmazta Őszi fák című versében: „Láttalak, lomb, mikor születtél, / fiatalon! /Mint kívül a gesztenyefák, / ép oly magas az ablakom: / az ablakot a kék tavaszban / zöld ujjongásod lengte be / s még ráncos volt minden kis leveled, /mint az újszülöttek keze.” 

Most kell írni a gesztenyefákról – sajnos más okból is. Mert most még egészséges, élettel teli növényeknek mutatkoznak. Viszont a nyár derekán az alattomos aknázómoly-fertőzés miatt, minden gondos permetezés ellenére, sok közülük száradni kezd majd, lombot kezd hullatni. És aztán, keservesen nagy energiával a meleg őszi napokon jónéhány vadgesztenyefa újra kivirágzik errefelé. De az már nem olyan harsogó, szép virágzás, mint ami most jön a következő hetekben, hanem erőlködő, halvány próbálkozás: ha tudnánk, szívesen lebeszélnénk róla a fákat.

Buda ősi útja

Szilágyi Erzsébet fasor: ismert, fontos útvonal volt ez már a középkor óta, nagyon régóta járják az emberek, első említése 1333-ból való. De talán még ennél is régebbi. Ősi településeket fűzött fel: Buda után az első ezen az útvonalon Nyék falu volt, mely valahol a mai Apáthy-szikla alatt terülhetett el. Ha kicsit messzebbre nézünk, az elágazás után fontos állomása volt az útvonalnak a középkorban a mai Szépjuhásznénál lévő híres pálos kolostor és zarándokhely, illetve végső soron Budakeszi is.

A Szilágyi Erzsébet fasor torkolata 1903-ban: már szép nagy vadgesztenyefák sorakoznak itt (Forrás: Fortepan)

A Szent János kórháztól induló szakasz: a városból kivezető zöld alagút (Forrás: Fortepan)


De a szorosabban vett, ma Szilágyi Erzsébet fasornak nevezett szakasz a Városmajori park, majd az Ördögároknak a vonalát követi. Sőt – ki gondolná? – egy titkos hídon a fasor keresztezi is a patakot, nagyjából a Szent János kórház és Fogaskerekű vasút végállomása közt (utóbbihoz közelebb). Titkos, mert ebből a felszínen alig sejteni valamit, hiszen a patak az Akadémia villamosmegállótól egészen a dunai torkolatig a föld alatt, csatornában folyik, így azt sem vesszük észre, hogy ha átkelünk rajta. 

Bár sokan jártak rajta korábban is, forgalmasabb úttá a reformkorban vált. Ahogy a város nőtt, úgy jelentkeztek a civilizációs ártalmak is: a zsúfoltság, a por, a rossz levegő. A XIX. század második felében kezdett hát mind jobban felértékelődni minden városhoz közeli zöldterület. Így a budai hegyvidék is. A munkával töltött hét után vasárnap vagy ünnepnapokon, különösen az év melegebb időszakában, polgárok százai-ezrei kerekedtek fel a zöldbe. Sétálni, jó levegőt szívni, no meg egy jót enni és még jobbat inni valamelyik kertvendéglőben. Az 1840-es években jelentek meg a város e zöld peremén az első nyaralótelepek, az 1870-es évektől pedig mind jobban kezdett benépesedni a hegyvidék. 

Ki! A zöldbe!

A tömeg keresletet teremtett: idővel nem volt elég a bérkocsi, hanem tömegközlekedést kellett kialakítani. A polgárok Zugligetre, Lipótmezőre, Hűvösvölgyre vágytak kiruccanni. Már az első hullámban, 1868-ban lóvasútpályát adtak át ezen az útvonalon: ez lett a későbbi legendás zugligeti 58-as villamos őse.

Fasor az 1930-as évek képeslapján: még nincsenek dugók (Forrás: Budapest-képarchívum)

Fasor az 1960-as években (Forrás: Budapest-képarchívum FSZEK)


A villamospálya kiépítése természetesen magával hozta azt is, hogy az útvonalat rendezni kellett. Márpedig egy út akkor rendes, ha azt megfelelő növényzet kíséri. (Nem csak a rend dolga ez, hanem praktikum is: a növényzet felfogja az út porát!) Így eshetett a választás a vadgesztenyefákra. A korabeli tájépítészeknek (ilyen szakmanév akkor bizonyosan nem volt) mintaként valószínűleg Budapest legrégebbi, a városi közönség által is számon tartott és csodált gesztenyefasora szolgált: a Király utca külső szakasza. Igen sokan kocsiztak itt is vasárnaponként: ez az útvonal vezetett ki a poros Belvárosból az enyhet adó Városligetbe. Eredetileg akácfák sora kísérte az utat: láthattuk már korábban több nevezetes fővárosi példában is, hogy Pesten a legtöbb helyen először ezt a fajt alkalmazták a homok megkötésére. Igen ám, de 1817 tele hosszú volt és kegyetlenül hideg: a város vezetésének végül engedélyeznie kellett, hogy a fagyhalál ellen a lakosság kivágja a fákat. Szerencsére az akác pont olyan fa, amivel nedvesen is jól lehet fűteni.

József nádor, a szenvedélyes kertész Pest segítségére sietett ezúttal is: a kivágott akácfák pótlására saját nevelésű vadgesztenye facsemetéket adott. Igen szerette a nádor ezt a fát, de ebben szerepe lehetett az aktuális európai „fa-divatnak” is. Persze mire oda került a sor, hogy Budán is fásítsanak, a nádor már rég halott volt, és egykori kis facsemetéi is már nagyra nőttek (hacsak nem tizedelték meg őket újabb kemény telek). Viszont a vadgesztenye még nem ment ki a divatból, és a jó minta is ott élhetett: ahogy a Király utca a várost kötötte össze a zölddel, úgy az Ördögárok menti kocsiút is erre szolgált. Logikusnak tűnt tehát, hogy itt is vadgesztenyékből alakítsanak ki látványos fasort. 

Fasor – de milyen fák sora?

Retek utca, Olasz majd Malinovszkij fasor – sok név élhet még az emlékezetben is a Széll Kálmán tértől a Budakeszi és Hűvösvölgyi út elágazásáig tartó útról. (Egyébként ez egyúttal a XII. és a II. kerület határvonala is.) Egy ideje már Szilágyi Erzsébet nevét viseli (1941 óta egy része, illetve 1962 óta az egész). Csendesen húzódik meg a most éppen gyönyörűen virágzó fák tövében a névadó szobra a fasor és Lupény utca sarkánál. A vízmedencén álló bronz női alakot Lesenyei Márta szobrászművész készítette 1968-ban, és a kor kívánalmai szerint inkább tűnik fejkendős, aggodalmas parasztasszonynak, mint az országot kormányzó Hunyadi nagy hatalmú, gazdag nejének . 

A Szliágyi Erzsébet fasorban a névadó szobra (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)


Koros fák sora a Gábor Áron emlékműnél (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)


A névadás egyébként nem véletlen: még a középkorban valahol errefelé, közelebbről a mai Hűvösvölgyi út 36. szám környékén volt egy prépostsági majorság és nyaralóépület, melyet Szilágyi Erzsébet 1459-től 1484-es haláláig bérelt. (Így elég közel lehetett amúgy fiának, Mátyás királynak a nyéki vadászkastélyához is.)

A fasoron átvonult, sőt, átviharzott a II. századi történelem. Fontos felvonulás útvonalként szolgált megszállóknak és védőknek, és számos ember halálának tanúja volt az úgynevezett kitöréskor is, amikor a Várból az Ördögárok csatornájában próbáltak kijutni a katonák.  
A gesztenyék azért eközben szépen nőttek, tekintélyes fasor vált belőlük. Csakhogy a város terjeszkedésével egyre intenzívebb lett a lombok alatt a forgalom is. Ezért az utat szélesíteni is kellett: ez nyilván nem tett jót nekik (egy részüket ki is kellett vágni). A növekvő járműforgalom miatt már az 1970-es években kongatni kezdték felettük a vészharangot a sajtóban. De végső csapást egy, az 1980-as évek végén megjelenő kártevő mérte rájuk: az aknázómoly. Ma is ez a kettő – a légszennyezés és a kártevő – a két legnagyobb leselkedő veszély a korosodó fasorra.

Amely, mi tagadás, bizony már meglehetősen foghíjas is. A János kórház és a Széll Kálmán tér közt például ma már csak egy-egy kisebb szakaszon láthatunk vadgesztenyéket. Igaz, ezek a példányok viszont igen szép, vastag törzsű, sokat látott fák. A kipusztult vadgesztenyék helyén ma már inkább a nagyvárosi környezetet jobban tűrő ostorfák és japán akácok, de főleg kőrisek nőnek. A Városmajor melletti szakaszon már ezek is egészen impozáns, érett és egységes fasort alkotnak. 


Már nem vadgesztenyéből áll a fasor, de újra szép, egységes képet mutat (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)


A Szilágyi Erzsébet fasor külső, a Budakeszi útig tartó szakasza őrzi még leginkább a régi budai kocsiút hangulatát. Sajnos itt is már csak egy tucatnyi igazán idős példány áll, de azok szépen, méltóságteljesen sorakoznak. Az 1990-es évek elején a fasorban jelentős rekonstrukciót hajtottak végre, ahol lehetett, a kipusztult példányok helyére újabb vadgesztenyéket ültettek – javarészt olyan rózsaszínes virágú típusát, amelyik ellenállóbb az aknázómollyal szemben. A város tehát valóban mindent megtenni látszik a fasor fennmaradásáért. 

A pótlásként ültetett csemeték kezdenek nagyobb fákká cseperedni: így hamarosan újra zöld, illetve fehér és rózsaszín virágú alagút borulhat az ősi úton járók (és dugóban araszolók) fölé.  

Nyitókép: Virágzó vadgesztenyék a Wallenberg szobornál (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó