„Hogyan kell a földet megcsinálni: azt én a svábhegyi telkemen megmutattam” – így kezdődik a Kertészetgazdászati jegyzetek című mű értekezése a földről. „Az egy elhagyott kőbánya volt, melyben mély gödrök váltogatták egymást roppant agyaghalmokkal, szakadékos meredélyekkel, s a hol a silány talaj nem fizette vissza a belevetett magot. És most ebben az elátkozott talajban óriási gyümölcsfák diszlenek, a mik minden évben gazdag terméssel fizetnek.” 

Ki ez a derék gazda, aki ilyen szakértelemmel nyilatkozik? Ki ez a teremtő ember, aki, ma így mondanánk, sikerrel rekultiválta az elhagyott bányaterületet? Nem más, mint a XIX. század ünnepelt magyar írója, Jókai Mór.

Múltidézés a kertben: a táblák segítségével bejárható és megismerhető az egész terület (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

1853-ban az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán regények honoráriumából vásárolta meg az említett svábhegyi telket Schweitzer hegedűgyárostól 2200 forintért. Micsoda idők, micsoda honoráriumok!

Még akkor is, ha tudjuk, ekkortájt a Svábhegy még messze nem egy elegáns városnegyed volt, hanem egy kiterjedt budai erdőség, amelynek jobb adottságú lejtőin szőlőtermesztéssel foglalkoztak a budai (sváb) polgárok. Csak egy-egy különc kezdte felfedezni, milyen remek nyaralóhely ez a poros és zsúfolt város közelében, éppen csak épülni kezdtek első villái.

A jó gazda

Jókai Mór az alkotó ember szemével nézett az elhagyott bányaterületre. Szívós munkával teremtett belőle egy virágzó kis mintagazdaságot, egy gyönyörű kertet, amelyet legalább annyira tartott életművének, mint írásait. Időközben egy világváros nőtt ki odalenn: ő a hegyoldalból szemlélte, hogyan lesz Budából és Pestből Budapest, hogyan ültetik a szőlőt, majd számolják fel a filoxéra után, s miként kapcsolódik be a hegy mindinkább a város vérkeringésébe.

A kertben legendásak voltak a szüretek, Jókai még a pusztító filoxérától is meg tudta védeni a szőlőtöveket (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

Jó gazda a rózskertje előtt: a ház már nincs meg, de néhány olyan tő még él, amelyet az író ültetett (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

„Óh, milyen nagyon szerettük mi a fákat!” – írta Jókai Mór visszaemlékezve elhunyt feleségére, Laborfalvi Rózára és a közösen megteremtett svábhegyi „tündérkertre”. Rengeteg fát ültetett, nagy gonddal válogatva a fajokat.

Sokat kísérletezett, melyik bírja a savanyú, köves, agyagos talajt, melyiknek kell rendszeres öntözés, melyik hogyan hoz gyümölcsöt. Elsősorban nem a különlegességeket gyűjtötte, nem egy kis kastélyparkot akart itt megteremteni, hanem nagyon is praktikus célok vezérelték a fásításban. A kert jó része Laborfalvi Róza irányításával haszonkertként is szolgált – még a piacra is jutott belőle. 

Sok minden kiderül kertészeti tárgyú jegyzeteiből a korabeli Svábhegyről. Például az, hogy rendkívül szeles vidék volt. „A legelső dolgom az volt, hogy észak és nyugat felől a házam előtti fönnsíkot beültettem lomb-fákkal. Ezek védik most meg a gyümölcsösömet a pusztító szelektől. A déli széltől nem kell védelem, az nem rongálja a gyümölcsöt, keleti szél ritkán támad. A védő parkot a következő fákból állítottam össze: hársfa (háromféle: fekete, veres és ezüst-levelű), azután kétféle juhar, szilfa, barkóczafa, vadgesztenye, végre diófa. Az akácfa gyorsan nő, de a szelet nem fogja föl: legkésőbben levelesedik meg s leghamarabb lehullatja a lombját. A tölgy is jó, de szörnyű lassan fejlődik. Legháládatosabb a hárs. Aztán az a három-féle hárs, tíz napi időközökben virágozván (legelőbb a fekete, legutóbb a fehér levelű), egy hónapon át az egész háztájam fürdik a fölséges ámbraillatban” – írja Kertészgazdászati jegyzetek című munkájában. 

A kert azonban nemcsak a kertészkedés, a gazdálkodás helyszíne volt, hanem sok regény születési helyszíne is. A Svábhegy az írónak a szükséges magányt jelentette, és egyúttal a maga színeivel, állatvilágával, csendes történéseivel ihlető forrása is volt. Reggelenként mindig azzal kezdte a napot, hogy körbejárta a kertet.

A lakóház mellett egy kis kerti pihenőt is kialakítottak, egy malomkő asztalt, amely köré íves pad került, két oroszlánnal. Ez az alkotóhely ma is látható – csak már a kert és a város is egész más lett körülötte.

A hegyi juhar és a hársak

Mi maradt mára ebből az egykor gazdag kertből? Sajnos kevés, a régi kert eredeti hangulata is nagyjából oda. A II. világháborúban megrongálódott egykori villaépület sem látható már, helyén modern, kétemeletes irodaház áll. De azért jócskán vannak még fák, melyeket bizonyosan Jókai plántált el itt a Svábhegyen, és ő gyönyörködhetett fejlődésükben is. 

Óriásivá nőt hegyi juhar, Jókai idejét idéző szőlő és madárodú (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Itt van például a Duna–Ipoly Nemzeti Park igazgatósági épülete előtti hatalmas lombú hegyi juhar: méltóságteljesen áll a füves terület közepén, ahol lombja igazi koronává terebélyesedhetett. Jókai keze nyomát dicsérik a ház melletti hársak és a vadgesztenyék is. 

Négy idős, fehérlevelű (magyar) hárs is nő az épület előtti domboldalon, az író kívánsága szerint ezek alá kellett volna temetni őt. „Úgy akarom és meghagyom, hogy itt hagyjanak pihenni a Svábhegyen. El ne vigyenek a Kerepesi úti kertbe, a sok kérkedő márványoszlop közé. Tegyenek oda a négy fehérlevelű hársfám alá. A hársfák megőriznek engem, én meg a hársfákat.”

Teste mégis a Kerepesi temetőbe került – a társadalom, mely rajongással tisztelte a nemzet íróját, nem tudott volna más helyet elképzelni számára –, a fákhoz való szoros kötődésből pedig annyi maradt, hogy első síremléke a kert cseresznyefa kapujának fájából készült. De aztán ezt is lecserélték márványra.

Jókai sírja a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben az 1900-as évek elején (Fotó: FSZEK Budapest-képarchívum)

A hegyi juhar mögötti kis présház (ma emlékszoba) az egyetlen épület, amelyik megmaradt az író korából, itt ősszel Jókaira emlékező szüreti rendezvényt is szoktak tartani (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Jókait különös viszony fűzte a természethez, ihletője, erőforrása volt, személyes kapcsolatban állt a fáival, rózsabokraival. Figyelni tudott a hely adottságaira, megérezte a teremtés csodáját és isteni kegyelmét a kert kialakításában. Ember és fa viszonyát többnek gondolta puszta gazdálkodásnál.

Halála után ez a törődés már nem kísérte tovább a fákat, szőlőt, növényeket, de a Jókai-kertben minden azóta történt változás ellenére most is érződik az író bensőséges, természethez való viszonyából valami. Sőt, ha nekidőlünk a hegyi juhar vastag törzsének és körbetekintünk itt: máig ez az igazán inspiráló benne.

Nyitókép: Az oroszlános pad, Jókai Mór alkotóhelye (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)