A magyar állam a Pest és Buda közötti Duna-szakasz feletti rendelkezési jogot 185 évvel ezelőtt egy magántársaságnak adta át. A társaság nemcsak vámot szedhetett az átkelésért, de gyakorlatilag minden további átkelő építésének joga is hozzá került. Azaz se a városok, se az állam vagy egy másik magántársaság nem építhetett hidat Pest és Buda közé, de még hajójáratot is csak e magáncég engedélyével indíthatott bárki.

A szerződés hatálya ráadásul majd egy évszázadig szólt, mert eredetileg 97 évre (1839-től egészen 1936-ig) adta át a jogokat az állam ennek a magántársaságnak, amelynek vezető gazdasági ereje egy bécsi székhelyű nagybank volt. A szerződést később annyira előnytelennek tartotta a magyar kormány, hogy jelentős összegért 1870-ben megvásárolta a céget azért, hogy Buda és Pest fejlesztésében szabad kezet kapjon.

Hajóhíd a Dunán, a Lánchíd megépítése előtt

Mi volt ez a szerződés? Miért kellett megkötni? Miért jelentette azt, hogy Magyarország ténylegesen elmozdult az elmaradottságból, és egy olyan vállalkozás indult meg az ország fővárosában, amely a szó szoros értelemben egybekapcsolta Pestet és Budát, megteremtve Budapestet?

A szerződés nem másra vonatkozott, mint a Lánchíd felépítésére. A Lánchíd a maga korában sokkal többet jelentett, mint egy híd, olyan innovációs előrelépés volt, mintha ma mondjuk Budapest és Debrecen között maglev vasút (mágneses lebegővasút) épülne. A világ legösszetettebb, legfejlettebb, legnagyobb lánchídjának megépítésére kötött szerződést Sina György báró bankháza és a magyar állam. A beruházás költségét hihetetlenül magasra, 5 millió forintra tették.

Sina György báró Kaufmann Handel portréján

Soha addig a világon ekkora közúti forgalomra alkalmas híd, ekkora nyílással nem épült. Voltak kábelhidak nagyobb nyílással, de azok összhossza rövidebb volt, voltak hosszabb hidak, sok kis nyílással, de ide, Pest és Buda közé, ahol a folyó eleve széles és jégzajlásos volt, amelynek a vízjárása ingadozó, és a folyómeder homokos, különleges kihívást jelentett technikailag a hídépítés.

A tárgyalások messziről indultak, mind a két fél sok kompromisszumot kötött. Sina báró eleve csak Széchenyi István hosszas unszolására állt rá, hogy belevágjon a beruházásba. A báró, aki pontosan tisztában volt, mekkora fába vágja a fejszéjét, mindenféle biztosítékot kért. Egyrészt elég időt, hogy a befektetett hatalmas összeg megtérüljön, biztosítékot, hogy az üzletét – a hidat – más beruházás, komp, híd, átkelőhajók nem rontják.

A Lánchíd, ami a szerződésnek köszönhette létét (Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum képeslap gyűjteménye, leltári szám: KPLGY_1205_1)

Ezért kellett már eleve az 1836-ban elfogadott hídtörvényben kimondani, hogy Pest és Buda között a vámot – amely vámfizetés alól nemesek addig mentesültek – mindenki fizesse, mert a híd kezdeményezője, Széchenyi István tudta, hogy csak akkor tud magántársaság hidat építeni – az államnak erre nem volt se pénze se hajlandósága –, ha mindenki fizet. Fontos, hogy nem a híd használatért kellett díjat fizetni, hiszen egy szolgáltatásért a nemeseknek is fizetni kellett, itt egy középkori eredetű átkelési vámról volt szó, amelyet eredetileg a két város birtokolt, ami miatt a két városnak a Lánchídtársaság kártérítést kellett, hogy fizessen. Azt is meghatározták, mennyi a díj. A díjtáblázat rendkívül összetett volt, más vámtarifa vonatkozott a gyalogosra, a terhet cipelő gyalogosra, a különféle kocsikra mérettől és attól függően, hány állat vontatja.

A szerződés nemcsak azt szabályozta, meddig vannak jogai a létrejövő társaságnak, de azt is, milyen hidat kell építeni, pontosan megfogalmazták, hogy három nyílású lánchidat, mégpedig William Tierney Clark tervei szerint.

A szerződést végül 1838. szeptember 27-én írta alá Sina György báró és a magyar állam képviseletében József nádor. Sina később egy záradékot illesztett a szerződéshez, amelyben egyoldalúan a szabadalmi időt 97 évről 87 évre rövidítette.

Sina György címere a Lánchídon (Fotó: Domonkos Csaba/pestbuda.hu) 

A szerződést az Országgyűlésnek is el kellett fogadnia, azt végül az 1840. évi XXXIX. törvényben tette meg. Ezután elkezdődhetett a munka, megalakult a részvénytársaság, amely 5000 darab, egyenként 100 forintos részvényt bocsátott ki. Valójában nem volt nagy kapkodás, a legtöbb részvény a kibocsátó bankházaknál maradt, Széchenyi is csak 200 részvényt vett, amiből 40-et azonnal továbbadott.

A szerződés szerint 1849-re felépült a Lánchíd, a Lánchíd Társaság 1870-ig működtette a hidat és szedte a vámot. Az első 12 évben a vállalkozás veszteséges volt, ráadásul mivel az építkezés a kitűzött 5 milliónál is közel másfél millió forinttal drágább lett, hatalmas adósságot görgetett maga előtt. A cég csak az 1860-as években vált nyereségessé, ekkor tudta rendezni az adósságát, ám az évtized végén a magyar állam vételi ajánlatot tett a Lánchíd Társaságra, és a vállalkozást, hidastul, valamint a jogokkal és kötelezettségekkel együtt 1870-ben megvette. Azonban az 1838-as szerződés egyes pontjai (annak ellenére, hogy a hídvámot 1918-ban megszüntették) 1936-ig még érvényben maradtak.

Nyitókép: A Duna 1870-ben (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)