A XIX. század közepén Pest egyik legdinamikusabban fejlődő része Józsefváros volt, különösen a Magyar Nemzeti Múzeum felépülte után vett lendületet az addig gyéren lakott terület beépülése. Egymás után jelentek meg a főúri családok palotái, melyeket a korszak tehetséges építészei, például Szkalnitzky Antal, Ybl Miklós vagy Weber Antal terveztek. Egykor a Magyar Építőművészek Szövetségének székháza is egy főúr, gróf Almásy Kálmán palotája volt, aki a jó referenciákkal rendelkező Gottgeb Antalt bízta meg a tervezéssel, mikor 1877-ben elhatározta, hogy csatlakozik az illusztris társasághoz. Ebben annak is szerepe lehetett, hogy Gottgeb nemcsak építészmérnök, de építési vállalkozó is volt, így a rajzok megszerkesztésén túl a kivitelezéshez is megvolt az apparátusa.
Az építész szép ívet rajzoló pályája meglehetősen mélyről indult, hiszen a céhes kereteknek megfelelően évekig inaskodott, és csak 1837-ben szabadult fel. Mesterjogot ráadásul csak húsz évvel később, 1857-ben nyert, ezt követően azonban már sorra kapta a megbízásokat. Ő végezte el 1859–1860-ban a Kálvin téri református templom renoválását, ezzel párhuzamosan pedig – Hild Józseffel közösen – megépítette a Vörösmarty téri Gerbaud-házat is. A következő két évtizedben számos bérházat tervezett vagy épített meg, melyek közül talán az Ybl Miklós tervezte Pesti Hazai Első Takarékpénztár volt a legjelentősebb.
Almásy Kálmán megbízása már meglehetősen idős korában, hatvanegy évesen érkezett, és valójában ez lett az utolsó jelentősebb munkája. Ekkorra már a Palotanegyed is jócskán kiépült, de az Ötpacsirta és a Múzeum utcák sarkán elterülő telek még szabad volt. Ezt Almásy már 1873-ban megvásárolta, de évekig nem kezdett építkezésbe. Energiáit sok egyéb tevékenysége is lekötötte, ugyanis nagybirtokaiból származó jövedelmét különböző jótékonysági alapítványokba fektette. Általában véve kerülte a feltűnést, és az elit környéken sem akart hivalkodni, a fényűző paloták között csak egy szerényebb épületet rendelt meg Gottgebtől.
Az építésznek ez persze kihívás volt, hiszen úgy kellett megfelelnie a megbízónak, hogy közben az épület se lógjon ki a környezetéből. A feladatot úgy oldotta meg, hogy három szárnyban helyezte el a szükséges helyiségeket, és azok U alakot létrehozva egy kisebb udvart is körülfognak. Így tulajdonképpen az egész telket hasznosította, és mivel az egyes traktusok annak széleire kerültek, megmaradt a környékre jellemző zárt sorú beépítés is. Ehhez az is kellett, hogy az Ötpacsirta utcára egy zárt fal kerüljön kerítés gyanánt.
A három szárny közül a négyzet alaprajzú Múzeum utcai foglalta magába a magasföldszintes lakást, amely az alatta húzódó pince következtében kapott egy egyszerű lakóháznál tekintélyesebb megjelenést. Belsejében öt szoba sorakozott az utcafrontokon, míg az udvar felől egy előszoba, egy felülvilágítós ebédlő, egy öltözőszoba és egy fürdőszoba kapott még helyet. Utóbb az egyik szobából egy második fürdőszobát is leválasztottak. Az olyan kiszolgálóhelyiségek, mint például a konyha, a kamra, a kocsiszín vagy az istálló a két keskenyebb, de egyemeletes szárnyba kerültek.
A homlokzat stílusa a korszakra jellemzően neoreneszánsz: a pince miatt igen magasra nyúló lábazatot szabályos köveket imitáló sárga vakolat borítja (kváderezés), mely a széles övpárkány fölött sávozásra és halványabb árnyalatra vált. Az épület sarkait világosbarna kváderkövek erősítik (armírozás), az egyenesen záródó ablakokat pedig ugyanilyen színű keret övezi, felül egy zárókővel. A koronázópárkányt levéldíszes konzolok tartják.
Elrendezésére is a reneszánsz harmóniája jellemző, hiszen a lakást tartalmazó traktus nemcsak a Múzeum, de az Ötpacsirta utca felé is három ablakkal néz. Az udvari homlokzat meglehetősen egyszerű, bár a palota magasföldszintjére felvezető kétkarú, íves lépcső és az üveg előtetőt tartó karcsú vasoszlopok figyelemre méltóak.
A kis méretnek és Gottgeb rutinos vállalkozásának köszönhetően az építkezés alig több mint fél évet vett igénybe, 1877 tavaszától őszéig tartott. November végére a belső tér kialakítása is megtörtént, ennek ellenére használatba vételi engedélyt csak 1878 tavaszán kapott. Nem tudni pontosan miért – talán nem érezte jól magát a Palotanegyedben –, Almássy 1883-ban eladta az épületet, mely az Andrássy-család birtokába került. Ők egészen a második világháború végéig használták, utána azonban különböző, de már az építészettel foglalkozó intézmények költöztek ide. A Magyar Építőművészek Szövetsége 1954-ben lelt itt otthonra, majd társult hozzá a Budapesti Építészkamara, a Magyar Építészkamara és az Építész Mester Egylet is. A tágas pincéjében ezenkívül egy népszerű vendéglátóhely, az Építészpince is működött.
A nyitóképen: A borostyánnal borított belső udvar (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció