Jászai Mari eredetileg Krippel Mária néven született 1850-ben egy nagyon szegény családba. 53 évig játszott színpadon és 1926. október 5-én 76 évesen, köztiszteletben és tömegek által szeretve hunyt el. Lehel István így írt róla a Nyugat 1920. évi 20. számában:
„Meghalt a legműveltebb magyar asszony. Betegségének második hónapjában, amikor már úgy érezte, hogy minden lehetőséggel számolnia kell, Montaigne Essabit olvasgatta, régi francia nyelven, szótár nélkül. Az egyik fejezetet megkülönböztetett szorgalommal tanulmányozta. Mondatról mondatra magyarázta, elvetette vagy helyeselte. Ez a fejezet: Philosophie, c’est apprendre à mourir. Tanult meghalni. Ez volt a legnehezebb szerepe.”
Valóban, hosszas betegsége alatt alaposan felkészült a „legutolsó szerepére”, részletekbe menően megtervezte a ravatalát és a temetése körülményeit. Ennek megfelelően a színésznőt a Nemzeti Színházban ravatalozták fel, majd a gyászmenetet több, mint tízezres tömeg követte a Kerepesi úti temetőbe.
A síremléke ekkor már több mint egy évtizede állt, azt is maga Jászai Mari tervezte. A síremlék kövei az egykori Nemzeti Színház épületéből származtak. Az eredeti, 1836-ben megnyitott és többször is bővített Nemzeti Színház a mai Astoriánál állt, a Rákóczi út elején. A régi, már igencsak elavult épületet 1908-ban a tűzoltóság záratta be, mert nem felelt meg a biztonsági előírásoknak. Ekkor költözött át a társulat (elvileg ideiglenesen) a Blaha Lujza téri Népszínházba. Az 1914-ben lebontott régi színház köveiből, pontosabban a kupolacsarnok szürke márványából választotta ki Jászai Mari a sírköveit. A sír helye sem volt véletlen, az Jókai Mór sírja mellett helyezkedett el, de a közvetlen közelben nyugszik Lechner Ödön, Türr István, Zichy Mihály is.
A síremléket tehát már 1915-ben elkészítette, sőt állítólag a barátnőivel ki is járt a saját sírjához, ahol piknikeket rendeztek.
A hosszú betegeskedés után elhunyt tragika temetésére már 1926. október 7-én sor került, előbb a Szent János szanatóriumban ravatalozták fel, innen szállították át a Nemzeti Színház előcsarnokába. A színház kapuját 9 órakor nyitották ki, és délután kettőig lehetett leróni a kegyeletet. A babér-, pálma- és virágerdőtől övezett koporsó előtt több tízezer ember haladt el. A testét érckoporsóba helyezték, de az arcot üvegablakon keresztül látni lehetett.
A délutáni szertartásra a Nemzeti Színház az előcsarnokba külön jegyeket bocsátott ki, amit a családtagok, barátok, meghívottak, a Nemzeti Színház tagjai és a színházi szakmai szervezetek képviselői a színház igazgatósági irodájában vehették át . A temetésen részt vett Jászai Mari egykori férje, az akkor már 86 éves Kassai Vidor is. Kassai és Jászai Mari csak két évig voltak házasok, 1869 és 1871 között, utána elváltak.
A koporsót a Nemzeti Színház 12 férfi tagja hozta ki a téren elhelyezett katafalkra. A koszorúk száma is szinte megszámlálhatatlan volt. A meghívottak és a hatalmas tömeg előtt hangzottak el az emlékbeszédek, természetesen sokan mondtak beszédet, nemcsak Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, hanem nagyon sok mindenki más is, többek között a Nemzeti Színház igazgatója, Hevesi Sándor.
Jászai Marit a hivatalos kultúrpolitika képviselői a legmagasabb jelzőkkel illették, de a színésznőt minden társadalmi osztály gyászolta, így a Népszava is melegen emlékezett a cselédsorból indult színésznőre. Az újság 1926. október 8-án ezt írta:
„A nagy tragika, aki alakjának zordon fenségével, hangjának konduló kemény erejével a magyar színjátszás művészetének egyedülálló, nagyszerű hősnője volt, elevenen él a mai nemzedék emlékezetében és élő valóság személye mindazok előtt, akik az ország első színpadának klasszikus előadásait valaha is látták. Jászai Mari, aki a nép gyermeke volt és mint színész, élete végéig is autodidakta maradt, jó ismerőse volt a magyar munkásmozgalom tagjainak is, hiszen akárhány szakszervezeti művészestén vagy matinén szerepelt, csütörtökön találkozott újból és ezúttal végérvényesen utoljára a publikumával. Soksok ragyogó színházi est nagyszerű művészi élménye volt elraktározva azoknak a szívében, akik némán, lehajtott fővel zarándokoltak el Jászai Mari ravatala elé, vagy sorakoztak föl a temetési menet útvonalán és kísérték ki a temetőbe.”
A beszédek után, negyed öt körül a MÁV zenekara játszotta el a gyászindulót, és a gyászmenet a budapesti lovasrendőrök kíséretében elindult a Kerepesi úti temetőbe. A koszorúkat három kocsi szállította a halottas kocsi elött.
A temetőbe már délután fél hat körül érkezett meg a menet, amelynek élén az állami színházak műszaki személyzetének és a Magyarországi Artista Egyesületnek tagjai vonultak hatalmas zászlókkal, utánuk lovas díszszakasz haladt, majd a zenekar és a koszorúskocsik, őket követte a temetést végző papság, ez után gördült a gyászkocsi és végül a hatalmasra duzzadt menet. A temetés ideje alatt a Kerepesi úton gyakorlatilag megszűnt a közlekedés, az utat és a járdákat a gyászolók lepték el.
Itt, az egyházi szertatás után újabb beszédek hangzottak el, majd a koporsót a sírba helyezték. A sírfeliratot is Jászai Mari fogalmazta meg, ez az alábbi:
„Ti ittátok be lelkem lángját. / Régi színházunk kedves kövei,/ Ti fogadjátok már ismerős életekbe / Kilobbant poromat.”
Nyitókép: A temetés képe a Színházi Élet 1926. október 18-i számában
